Íme, egy újabb könyv, amit valószínűleg magamtól nem vettem volna kézbe (annak ellenére, hogy elég ütős a borító), de a Librinek hála nálam kötött ki. És mennyire örülök én ennek! Ugyanis 2018 egyik legnagyobb meglepetése volt számomra: őszintén nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom szeretni, és már az első néhány oldal után azt gondolom, hogy a kényes téma ellenére - vagy épp ezért? - ezt a könyvet bizony szívem szerint mindenkinek a kezébe nyomnám.
· RENDKÍVÜL HITELES. A pasi tényleg bejárta azokat az országokat, amelyekről ír, nem csupán az íróasztala mögül akarja megmondani a tutit. Meg úgy egyáltalán: nem akarja megmondani a tutit, hanem beszámol a tapasztalatairól, és elmélkedik egy keveset a dolgokról, anélkül, hogy azt akarná sugallni, hogy nála lenne a bölcsek köve.
· RENDKÍVÜL AKTUÁLIS. A könyv ugyanis a menekültválság természetét próbálja felfedni, amelyet sok ember hajlamos egy kalap alá vonni, miközben rengeteg oldala van, megannyi motivációval, amelyet nem lehet egységesen kezelni, erre pedig remek rálátást kapunk a könyvnek köszönhetően.
· RENDKÍVÜL OLVASMÁNYOS. Bevallom, kicsit aggódtam, hogy a témából kifolyólag nehezen fogok vele haladni, vagy vontatott lesz, ezzel szemben Földes András rendesen megcáfolt. A könyv ugyanis – számomra – a fordulatos thrillereket is már-már megszégyenítően olvasmányos, csak úgy faltam a sorokat.
· RENDKÍVÜL EMPÁTIAFEJLESZTŐ. Mostanság az egyik legkényesebb közéleti téma kétségtelenül a menekültválság, mert ha valaki azt mondja, hogy ugyan már, talán csak nem kéne automatikusan ítélkeznünk olyan emberek felett, akik egy jobb (vagy csak élhető) élet reményében új otthont keresnek, vagy esetleg azon nyomban terroristának és/vagy erőszakolónak kikiáltani őket, akkor arra sokan hajlamosak zsigerből úgy reagálni, hogy akkor tessék, fogadd be őket, te migráncssimogató. Ugyanakkor a másik oldalt sem kéne azonnal leszólnunk, függetlenül attól, hogy mi hogyan viszonyulunk a témához. A hangsúly az intelligens, értelmes vitán van, ez ugyanis nem egy olyan kérdés, amit feketén vagy fehéren el lehet dönteni, nincsenek jó vagy rossz válaszok, emberek vagyunk különböző értékrenddel, amelyeket azonban lehet közelíteni egymáshoz. Erre jó az empátia. Egyik irányban sem jó dolog szélsőségekben gondolkozni, mert a történelem már számos alkalommal rámutatott, hogy annak sosincs jó vége. Földes András pedig nem akarja az emberre erőltetni a saját véleményét (azzal együtt, hogy időnként nem rejti véka alá, de ez egyáltalán nem erőszakos), hanem objektív módon igyekszik bemutatni a jelenséget, miközben nem csupán gondolkozásra késztet, hanem arra is, hogy képzeljük bele magunkat különböző (valós) élethelyzetekbe.
A KÖNYV SEGÍTSÉGÉVEL BEUTAZUNK EGY HALOM NEM ÉPPEN „TURISTAKOMPATIBILIS” HELYET, AHOVA EGYÉBKÉNT VALÓSZÍNŰLEG SOSEM JUTNÁNK EL – LEGALÁBBIS ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT BIZTOS NEM.
Elmegyünk Koszovóba (és egy csomó érdekességet tudunk meg róla); átszökünk a szerb határon egy menekült csoporttal; megismerjük a török embercsempészek működését; Leszboszban egy furcsa, menekülttábort üzemeltető hippikolóniába csöppenünk; eljutunk Irakba; megnézzük, hogy mi közük van egymáshoz a terroristáknak és a buddhistáknak; Moszulban rájövünk arra is, hogy a háború egészen 21. századi formákat öltött, ahol a drónok nagyobb veszélyt jelentenek, mint a fegyveres támadók; megismerjük, hogy milyen a nők helyzete a közel-keleti háborúkban; részt veszünk egy civilek által üzemeltetett, menekültmentő hajó bevetésén; bemerészkedünk a gettók legmélyébe; Líbiában pedig azt is megtapasztaljuk, hogy a helyi kormánypropaganda milyen hihetetlen méreteket öltött.
Összességében tehát egy baromi klassz kis könyv a Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk?, amit jó szívvel tudok ajánlani nem csak azoknak, akik érdeklődnek a háborús tudósítás vagy a menekültválság témája iránt, hanem az olyanoknak is, akiket abszolút hidegen hagy a téma. Bizony. Mert ez a könyv nem fog hidegen hagyni, ebben szinte biztos vagyok.
HA NEM HISZED, SÉTÁLJ BE A LEGKÖZELEBBI KÖNYVESBOLTBA, ÉS OLVASD EL AZ ELSŐ FEJEZETET. AZTÁN RAKD LE, HA TUDOD... NEKEM NEM SIKERÜLT.
„A diktatúrákat elsősorban nem a fegyverek tartják életben, hanem az információ kontrollja. Minél szélsőségesebb a terror, annál durvábban kell kézbe tartani a tájékoztatást.”
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése