Chandler Baker könyvében az a legjobb, hogy több szempontból is
feszegeti a határokat. Egyrészről valóban bekategorizálhatatlan, többféle
műfajt vegyít, másrészről pedig kifejezetten cizelláltan közelíti meg a nőket gyakran
és rendszerszinten érő, – elsősorban munkahelyi – szexuális zaklatások és
visszaélések témáját, és egy olvasmányos történetet használva egyfajta keretnek
teszi fel a kérdést: hol húzódik a határ?
Mert mi is valójában a Ne add tovább!?
THRILLER, FEMINISTA KIÁLTVÁNY, A MINDENNAPOK VALÓSÁGA.
A történet összetett: sok réteget
lehámoz, és a nők ellen elkövetett zaklatás, illetve visszaélés sokféle
formáját mutatja be egy bűnügyi történet köntösébe bújtatva. Fontos téma, ami
egyesek szerint lehet, hogy „lerágott csont”, valójában azonban, amíg ez a jelenség
a mindennapjaink szerves része, addig nem, nem beszéltünk eleget róla.
A SZERZŐ NEM ISTENÍTI A NŐKET ÉS NEM DÉMONIZÁLJA A FÉRFIAKAT.
Mindkét nemből akadnak a
történetben „jó” és „rossz” karakterek is. Ugyanakkor hatásosan és töményen
mutat be egy nagyon is létező jelenséget, amely a nők nagy részét élete során
legalább egyszer valamilyen formában biztosan érinti (még ha esetleg nem is
ismerik fel, vagy úgy gondolják, hogy ez egy teljesen normális dolog).
Az események középpontjában három jogász - egyben anya - áll, akik egy dallasi nagyvállalatnál dolgoznak, és arra vállalkoznak, hogy felveszik a kesztyűt, és felvállalva saját történeteiket igyekeznek lerombolni azt a fajta elnyomó, szexista, hierarchikus berendezkedést, ami megalázáson és visszaéléseken alapul. Eközben azonban anyaként, feleségként is igyekeznek helytállni, és megküzdeni azzal, hogy mit lehet tenni, amikor a gyerekedet az iskolában zaklatják, mit is jelent tulajdonképpen a szülés utáni depresszió, és hogyan birkózik meg egy nő azzal, amikor a férje lecseréli egy másik nőre. Lehet-e „tökéletes” anyának, feleségnek, szeretőnek és jogásznak lenni egyszerre?
Az események középpontjában három jogász - egyben anya - áll, akik egy dallasi nagyvállalatnál dolgoznak, és arra vállalkoznak, hogy felveszik a kesztyűt, és felvállalva saját történeteiket igyekeznek lerombolni azt a fajta elnyomó, szexista, hierarchikus berendezkedést, ami megalázáson és visszaéléseken alapul. Eközben azonban anyaként, feleségként is igyekeznek helytállni, és megküzdeni azzal, hogy mit lehet tenni, amikor a gyerekedet az iskolában zaklatják, mit is jelent tulajdonképpen a szülés utáni depresszió, és hogyan birkózik meg egy nő azzal, amikor a férje lecseréli egy másik nőre. Lehet-e „tökéletes” anyának, feleségnek, szeretőnek és jogásznak lenni egyszerre?
Van azonban néhány eset, amikor csalódni fogsz a könyvben. Csalódni fogsz benne, ha egy
hagyományos thrillert vársz. Ha úgy gondolod, hogy a szexuális zaklatások
elleni fellépés csak egy „hiszti”, és „ha tényleg megtörtént, akkor miért 10
évvel később állt elő a történetével”. És csalódni fogsz akkor is, ha egy kifejezetten fordulatos, feszült tempójú
regényt keresel.
HA AZONBAN NYITOTTAN ÁLLUNK A TÖRTÉNETHEZ, ÉS HAJLANDÓAK VAGYUNK „MEGHALLANI” BAKER MONDANIVALÓJÁT, AKKOR A NE ADD TOVÁBB! EGY IGAZÁN REMEK OLVASMÁNYÉLMÉNNYEL GAZDAGÍTHAT.
Én nagyon szerettem olvasni a
regényt, állandóan kerestem azokat a lopott pillanatokat, amikor beiktathatok
még néhány plusz oldalt, és nemhogy nem bántam, amikor hajnalban valamiért felébredtem, hanem még örültem is, mert arra gondoltam: akkor most olvasok is
gyorsan néhány oldalt, mielőtt újra bealszom. Szóval, nem tagadom, belopta
magát a szívembe.
Egyrészről ajánlom azoknak, akik
fontosnak tartják, hogy szót emeljünk az intézményesült szexuális zaklatások,
visszaélések ellen, ugyanakkor – ahogy az általában lenni szokott – pont azok
nem fognak kézbe venni egy ilyen könyvet, akiknek úgyistenigazából ajánlanám: azoknak, akik maguk is elkövetői, vagy
passzív szemlélői mindennek.
Mert nem csak akkor vagyunk felelősek, amikor mi magunk vagyunk az elkövetők, hanem akkor is, amikor titokban összekacsintunk az elkövetővel, amikor hozzájárulunk ahhoz, hogy a meglévő rendszer fennmaradjon, vagy amikor egyszerűen csak csöndben maradunk egy helyzetben, amikor nem szabad csöndben maradni.
Mert nem csak akkor vagyunk felelősek, amikor mi magunk vagyunk az elkövetők, hanem akkor is, amikor titokban összekacsintunk az elkövetővel, amikor hozzájárulunk ahhoz, hogy a meglévő rendszer fennmaradjon, vagy amikor egyszerűen csak csöndben maradunk egy helyzetben, amikor nem szabad csöndben maradni.
„Egyszerűen csak viselkedtünk. Mint talán minden nő, aki elmúlt tizennégy éves. Akár hiszik, akár nem, de nem akartuk, hogy kikezdjenek velünk. Nem malmoztunk egész nap arra várva, hátha valaki közeledni kezd felénk, hogy legyen valami tennivalónk aznapra. Valójában folyamatosan mentségeket kerestünk. Mindig a legjobbat feltételeztük. Amikor egy férfi megjegyzést tett arra, milyen jól fest a vádlink a magassarkúban, azt jószándékúnak véltük. Megértettük az irántunk táplált vágyat, és egyfajta képzeletbeli vonalat húztunk a homokba – ez belefér, ez nem fér bele. Ám nem létezett ilyen vonal, legalábbis, nem mi húztuk meg. Számtalanszor méricskélnünk kellett. Szakértőjévé váltunk a dolognak.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése