Anna Fifield tényfeltáró könyve viszonylag olvasmányosan, némi iróniával - máshogy nem is nagyon lehet Észak-Koreáról beszélni, annyira szürreális - mutatja be nem csupán azt, hogy miként került hatalomra Kim Dzsongun, illetve mit lehet tudni az előéletéről, hanem azt is, hogy nagyapja, Kim Ir Szen hogyan alapozta meg, majd fiának, Kim Dzsongilnek vezetővé választásával hogyan szilárdította meg a Kimek hatalmát, hogy működött és működik az észak-koreai rezsim, illetve milyen (meglepő) módszerek felé kezdett el nyitni újabban a „Szeretve Tisztelt Vezető”, Kim Dzsongun.
Az a helyzet, hogy
mielőtt belefogtam az alábbi poszt megírásába, nem is gondoltam volna, hogy
ennyi gondolatom van a könyvsorozatok kapcsán. Lám-lám, írás közben kiderült,
hogy még egy ilyen ártatlan téma mögött is húzódnak tudat alatt mindenféle
dilemmák, kérdések, amelyeket feltéve magunknak, közelebb vihetnek önmagunkhoz,
és ahhoz, hogy hogyan gondolkodunk, mi minden befolyásolhat minket, amelyre
talán sosem gondoltunk volna. Önismeret, önismeret mindenütt.
Elmélkedések a
könyvsorozatokhoz kapcsolódó elvárásainkról, kiszámítható vagy épp egyenletlen
színvonalról, illetve ezek hatásairól.
Óz világa nagy kedvencem, legyen szó akár a klasszikus, szó szerint mesebeli Ózról, akár egy kifordított, a tündérmeséktől a legtávolabb álló Óz-történetről - mint például a Dorothynak meg kell halnia, vagy épp Gregory Maguire ezen regénye. Vannak, akik úgy gondolják, hogy egy ismert mese „újraírása” mintegy megszentségteleníti az eredeti történetet azzal, hogy kifordítja önmagából, és rámutat arra, hogy a jóságos tündér valójában egy szociopata zsarnok, a közutálatnak örvendő ’gonosz’ voltaképp ugyanolyan esendő ember (vagy bármilyen lény), mint mi vagyunk, a varázslényekkel benépesített színes világ mögött pedig egy kegyetlen elnyomó rendszer áll.
Nagyot robbant a brooklyni ultraortodox szatmári zsidó
közösség szigorú szabályai között fuldokló fiatal lány történetét bemutató
Unortodox mind Netflixen, mind könyvben, a népszerűsége pedig abszolút jogos. A sztori nem csupán egy, a legtöbbünk számára ismeretlen világ kulisszái mögé vezeti az olvasót, hanem valódi fejlődéstörténet is, amelyben együtt szorongunk, izgulunk, sírunk és nevetünk a könyv főszereplőjével: magával a szerzővel.
Zárt vallási közösség, látszatboldogság, korai házasság, elnyomás, traumák és hagyományok keverednek Deborah Feldman bátor memoárjában.
