Porcelánfestészet és (lelki) utazás ✦ Simone van der Vlugt - Midnight Blue

Simone van der Vlugt – Midnight Blue

[Nachtblauw]

Nem is én lennék egyébként, ha nem pár nappal azután jelent volna meg magyarul Simone van der Vlugt regénye, hogy elolvastam az angol kiadását. A könyv eredetileg ugyanis holland, én pedig – felszínesség vagy sem – a csodaszép borítója miatt szúrtam ki, és a fülszöveget elolvasva tudtam, hogy nekem ez kell. 

Na de a könyv szempontjából lényegtelen bevezető után térjünk is át a releváns információkra.

A Midnight Blue egy kívül-belül csodaszép történelmi regény – amelyekért pedig alapvetően nem különösebben rajongok -, engem mégis nagyon hamar megfogott, és nem is eresztett egészen az utolsó oldalig.

Joghallgatók thrillere ✦ Alafair Burke - Az ex

Alafair Burke – Az ex

[The Ex]

Fúha, az a helyzet, hogy Alafair Burke könyve egy igen furcsa olvasmányélményt jelentett számomra. 

A fülszöveg ugyanis csalóka: aki ebből, vagy akár a borítón található A lány a vonatonhoz hasonlítgatásból indul ki (ami számomra már rém uncsi és irritáló, a legtöbb ehhez hasonlított könyv ugyanis egyáltalán nem hasonlít az említett regényre), azt könnyedén érheti csalódás. 

Na de! Érdemes túllépni ezen, hiszen ha elengedjük az elvárásainkat, úgy egy egészen eredeti könyvhöz lehet szerencsénk, ami kilóg az átlag pszicho-thrillerek sorából, és ami számomra kevésbé izgalmas a szó klasszikus értelmében, ellenben roppant érdekes és – kedvenc szavammal élve – elgondolkoztató.

Borítómámor #2

Ahogy a legutóbbi Borítómámor posztban jeleztem: még visszatérek szebbnél szebb, ötletesebbnél ötletesebb, illetve valamiért - számomra - különleges borítókkal. 

Ennek pedig most jött el az ideje.

Meglepően pozitív visszajelzéseket kaptam az előző bejegyzéssel kapcsolatban a témában, nagyon jó tudni, hogy ilyen sokan szeretitek ezeket a - mondjuk ki - műalkotásokat nézegetni.

Rettentően inspiráló könyvborítók léteznek, amelyek a lehető legkülönbözőbb okok miatt ragadták meg a figyelmemet, így ezekből hoztam most egy újabb válogatást.

Mikor szűnik meg emberi mivoltunk? ✦ Han Kang - Növényevő

Han Kang – Növényevő

[채식주의자]

A dél-koreai Han Kang 2016-ban Man Booker-díjjal kitüntetett regénye valóban egy nem mindennapi darab, magával ragadja az embert a maga fojtogató és időnként fülledt hangulatával, és tudjuk, hogy valami egészen különlegeset olvasunk – akár tetszik, akár nem. Az ilyen darabokról el tudom képzelni, hogy valaha még klasszikusok lesznek, és egyszer talán kötelező olvasmányként adják majd ki (bár többek között a tizennyolcpluszos részek miatt nyilván nem egy középiskolában).

Mindez persze nem jelenti azt, hogy én személy szerint nem küzdöttem meg vele. A regény ugyanis egyszerre nagyon olvasmányos, időnként pedig meglehetősen elvont, tele van szépséggel és brutalitással, erotikával és elidegenedéssel, és persze annak a központi kérdésével, hogy mégis mitől leszünk emberek, és mikor jön el az a pont, hogy megszűnik emberi mivoltunk?

Önfejlesszünk okosan ✦ Ryan Holiday - Az ego az ellenség

Ryan Holiday – Az ego az ellenség

[Ego is the Enemy]

Őszinte leszek: magamtól lehet, hogy sose vettem volna a kezembe Ryan Holiday könyvét, mert valahogy azt gondoltam, nem nekem szól ez a könyv. Aztán a kiadó jóvoltából mégiscsak hozzám került, én pedig úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. 

És milyen jól tettem! Rájöttem ugyanis, hogy dehogynem, nagyon is szükségem volt erre a könyvre – és a lehető legjobbkor érkezett hozzám.

Egyébként alapvetően nem vagyok az önfejlesztő jellegű könyvek nagy rajongója, de néha egy-egy darab igencsak meg tud fogni, és valahogy így voltam Ryan Holiday könyvével is mire a végére értem.
A könyv ugyanis olyan alapvető, de mégis meglepő igazságokra világított rá, amelyeket - bár ott voltak a szemem előtt - eddig valahogy mégsem láttam meg.

Feszes tempójú hazai krimi ✦ Szántó Dániel - Az üldözött

Szántó Dániel – Az üldözött

Szántó Dániel tavaly megjelent első regényénél, a Revansnál úgy fogalmaztam, hogy így néz ki egy magyar skandináv krimi. Nos, azóta elkészült a könyv folytatása, Az üldözött, én pedig ezúttal azt éreztem, hogy valahogy kiforrottabbá vált a stílus, hamarabb magával ragadott, és összességében én személy szerint jobban élveztem a második kötet olvasását.

Bár hibátlannak még mindig nem gondolom, szerintem érezhető a fejlődés, a korábban említett „magyar skandináv krimi” fíling megmaradt, és itt most annyira nem éreztem azt a bizonyos sokat akart a szarka, de nem bírta a farka-effektust.

Persze a műfaj attól lesz izgalmas, hogy kicsit elrugaszkodott a cselekménye, nem egészen tűnik reálisnak, hogy ilyenek történjenek, de mégis fontos megtartani valamiféle egyensúlyt, hogy ne érezzük úgy, hogy valami elborult és hiteltelen, véres mesét olvasunk.