2016/11/24

Skandináv, mégis magyar | Szántó Dániel - Revans

Szántó Dániel – Revans

Mi is a Revans? A Revans kérem szépen gyakorlatilag egy skandináv krimi – csak éppenséggel Budapesten.

Tökéletesen hozza ugyanis azt az atmoszférát, amelyet a skandináv krimik nagy nevei – Jo Nesbø, Jussi Adler-Olsen, vagy éppen Camilla Läckberg – nyújtanak. Már-már túl tökéletesen. Persze időnként jó kis magyar sajátosságokkal megfejelve.

Hogy miért mondom ezt?

Az utóbbi években kialakult ez a baromi nagy őrület a skandináv krimik körül – amely mellesleg engem is beszippantott, hiszen tényleg iszonyat jók, aki még nem olvasott, semmiképp se hagyja ki -, Szántó Dániel pedig jól ráérezve erre (és maga is mint a műfaj nagy szerelmese) ügyesen meglovagolta ezt a hullámot, így megteremtve a magyar skandináv krimit.


Ez ellentmondásosan hangozhat, ám a skandináv jelző már rég túllépett a földrajzi határokon, és külön stílust teremtett. Szántó Dániel első könyvében pedig egészen jól játszik a tipikus skandináv elemekkel. Persze ez még nem az igazi, picit azt érzem, hogy lelkesedésében talán túl sokat akart, de mégis egy ígéretes első könyvet kaptunk, ami abszolút élvezhető.

A történet tehát Budapesten játszódik, ahol évekkel az utolsó gyilkosságsorozat után ismét felüti a fejét egy sorozatgyilkos. Na ezzel sok újat nem mondtam, ezt ugyanis már az alcím is elárulja. A későbbiekben Kaméleonra keresztelt gyilkosunk pedig tényleg brutális módszereket alkalmaz, amelyek amellett, hogy végtelenül kegyetlenek, egyfajta rituális jellegük is van, ez pedig arra enged következtetni, hogy nem egyszerű pszichopatával van dolga a rendőrségnek, hanem valami sokkal személyesebb is húzódik a háttérben.

A nyomozó, Várnay Benett karaktere nem különösebben újszerű, sőt mondhatni talán sablonos is, a jól bevált recept: kissé lepukkant, de egyébként sármos, cinikus és végtelenül önfejű középkorú pasi, aki mindig kilóg a sorból, és rendszeresen kiváltja a környezete ellenszenvét, ezzel együtt rendszerint rátapint a lényegre. Oké-oké, tehát a karaktere nem éppen eredeti, ezzel együtt nem véletlenül nyúlnak az írók rendszeresen ezután a típus után. Mert működik a dolog.


Várnay Benett mellett egyébként kapunk kifejezetten érdekes karaktereket is, pozitív és negatív szereplőket egyaránt.

Viszont. Drága Dániel, mik ezek a nevek? Várnay Benett, oké. Na de tényleg szinte mindenkinek ennyire elvetemült egyedi neve van, mint Konrád, Vilma, Otília, Bella, Alfréd, Natasa, Vencel, Edgár (!), Aladár, Amélia, Valentina, és még sorolhatnám? Értem én, hogy ezek sokkal trendibbek, mint egy jó Laci/Feri/Béla, de lássuk be: ez így nem túl életszerű. Persze, ha nem is ez volt a cél, akkor oké, sőt már kezdem azt gondolni, hogy ez egyfajta szándékos fricska. Akkor viszont ügyes.

Egyébként az író néhol olyan ironikus célozgatásokat ágyazott be, amelyek nagyon jót tettek a könyvnek, én kifejezetten élveztem ezeket, ahogy egyfajta görbe tükröt állítanak társadalmunk bizonyos rétegei elé. Biztos csak a rosszindulat beszél belőlem (ugyanmár), de az ilyeneket imádom, erre hihetetlenül jól ráérzett, és odaszúrogatott időnként. Jár a taps.


Összességében tehát nekem személy szerint elég vegyesek, ám mégis inkább pozitívak az érzéseim a könyvvel kapcsolatban – ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a skandináv krimik nagy rajongójaként én igen magasra helyezem a lécet a műfajban. Mindenképpen hatalmas pozitívum, hogy alapvetően végig fenntartotta az érdeklődésemet a cselekmény, egyáltalán nem „küzdöttem” vele, lekötött, és érdekelt a szereplők sorsa. Bár a regény nem tökéletes – ne felejtsük el, hogy ez a fiatal író első könyve -, mégis igen biztató, szórakoztató, és ami szerintem az egyik legfontosabb: érezhető rajta a lelkesedés, illetve az, hogy Szántó Dániel tényleg szívét-lelkét beleadva alkotta meg az ő Revansát. Várom a folytatást. Mert egy ilyen zárás után ugye ez nem is kérdés?

„Persze a politika és a korrupció mindig képes befolyásolni az emberek igazságérzetét. A hatalommal csak a legbátrabbak mernek szembenézni. Vagy a legostobábbak.”


4/5

1 megjegyzés: