2017/06/21

Írás, festészet, szerelem és háború | Jessie Burton - Múzsa

Jessie Burton – Múzsa
[The Muse]

Jessie Burton első könyve, A babaház úrnője nem kicsit rakta magasra a mércét, én pedig alig vártam, hogy végre kézbe vehessem az írónő második könyvét is, amellyel – most kicsit lelövöm a poént – azt kell mondjam, hogy beírta (haha) magát az abszolút kedvenc íróim közé.

Ugyanis A babaház úrnőjéhez hasonlóan a Múzsa is zseniális. Mégis egészen másképp az.

Jessie Burton a lehengerlő és elképesztően élvezetes stílusán, valamint a hihetetlenül erős női karaktereken kívül mást nem nagyon vitt át a Múzsába, és talán épp ettől lett ennyire szerethető: mert ismét valami egészen újszerűt alkotott, amely pillanatok alatt varázsolja el az embert. 




Na de félreértés ne essék, Burton könyveit nem épp a könnyedség jellemzi. A súlyos témák nem hiányozhatnak, a környezet és a miliő pedig ezúttal is - amellett, hogy meglehetősen kegyetlen -, mégis egészen álomszerűen csodálatos. Az írói stílusnak hála annyira élénken látom magam előtt a történéseket és a környezetet, mintha én magam is ott lennék.

Mint említettem, a Múzsát mégis egészen más stílus jellemzi, mint az írónő előző regényét. Már a könyv szerkezete is eltér, amit ügyesen sikerült megoldani: egyszerre két szálon fut a cselekmény, különböző időkben, különböző helyszíneken. A ’60-as évek második felének Londonjában a fekete bevándorló lány, Odelle szemszögéből ismerjük meg a történéseket, aki – dacára annak, hogy a rasszizmus elképesztően megnehezíti a dolgát – állást kap egy menő galériában. Odelle-nek az írás a szenvedélye, de emellett megismeri a festészetnek egy egészen érdekes világát, amely sötét titkokat rejt. Aztán egy ugrással a ’30-as évek Spanyolországa tárul szemünk elé, méghozzá egy aprócska falu aprócska családjának nem mindennapi mindennapjai, amely azonban idilliből kegyetlenné vált, köszönhetően többek között a kitörő háborúnak (is). 


Na és mi köti össze a két különböző helyszínt és a két különböző időszakot? Természetesen egy festmény. Egy festmény, amely sokkal több annál, mint amit az ember belelát, egy festmény, amely tele van titkokkal, fájdalommal, és komplett élettörténetekkel. A mi Odelle-ünk pedig elindul az úton, hogy mindezt felfedezze, mely során megannyi megvilágosodás, na és persze fájdalom is éri. 

Elképesztően élveztem a Múzsa olvasását, és próbáltam minél tovább nyújtani, mint a rétestésztát (ez mondjuk egész jól sikerült, „hála” a vizsgaidőszaknak), azzal együtt, hogy tényleg nem egy könnyed olvasmány, valódi mélységei vannak a könyvnek. Jessie Burton ezúttal is elérte, hogy elgondolkozzam, és picit más szemmel nézzek az élet(em)re. Ezért pedig igen hálás vagyok neki.

Ja és nyilvánvalóan alig várom a következő könyvét, ami - jó hír! - már készülőben van, és elvileg jövőre jelenik meg The Palace & the Pilot címmel.


„Függtünk egymástól, anélkül, hogy igazán ismertük volna egymást, úgy, ahogy csak a fiatalok tudnak, akik még soha nem égették meg magukat, soha nem sérültek, akiket még soha nem dobtak félre; akik mindent megosztanak egymással, és arra a téves eredményre jutnak, hogy az élet bonyolult egyenletének másik személy a megoldása.”

5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése