Írás, festészet, szerelem és háború | Jessie Burton - Múzsa

Jessie Burton – Múzsa

[The Muse]

Jessie Burton első könyve, A babaház úrnője nem kicsit rakta magasra a mércét, én pedig alig vártam, hogy végre kézbe vehessem az írónő második könyvét is, amellyel – most kicsit lelövöm a poént – azt kell mondjam, hogy beírta (haha) magát az abszolút kedvenc íróim közé.

Ugyanis A babaház úrnőjéhez hasonlóan a Múzsa is zseniális. Mégis egészen másképp az.

Jessie Burton a lehengerlő és elképesztően élvezetes stílusán, valamint a hihetetlenül erős női karaktereken kívül mást nem nagyon vitt át a Múzsába, és talán épp ettől lett ennyire szerethető: mert ismét valami egészen újszerűt alkotott, amely pillanatok alatt varázsolja el az embert. 

Na de félreértés ne essék, Burton könyveit nem épp a könnyedség jellemzi. A súlyos témák nem hiányozhatnak, a környezet és a miliő pedig ezúttal is - amellett, hogy meglehetősen kegyetlen -, mégis egészen álomszerűen csodálatos. Az írói stílusnak hála annyira élénken látom magam előtt a történéseket és a környezetet, mintha én magam is ott lennék.

Mint említettem, a Múzsát mégis egészen más stílus jellemzi, mint az írónő előző regényét. Már a könyv szerkezete is eltér, amit ügyesen sikerült megoldani: egyszerre két szálon fut a cselekmény, különböző időkben, különböző helyszíneken. A ’60-as évek második felének Londonjában a fekete bevándorló lány, Odelle szemszögéből ismerjük meg a történéseket, aki – dacára annak, hogy a rasszizmus elképesztően megnehezíti a dolgát – állást kap egy menő galériában. Odelle-nek az írás a szenvedélye, de emellett megismeri a festészetnek egy egészen érdekes világát, amely sötét titkokat rejt. Aztán egy ugrással a ’30-as évek Spanyolországa tárul szemünk elé, méghozzá egy aprócska falu aprócska családjának nem mindennapi mindennapjai, amely azonban idilliből kegyetlenné vált, köszönhetően többek között a kitörő háborúnak (is). 

Na és mi köti össze a két különböző helyszínt és a két különböző időszakot? Természetesen egy festmény. Egy festmény, amely sokkal több annál, mint amit az ember belelát, egy festmény, amely tele van titkokkal, fájdalommal, és komplett élettörténetekkel. A mi Odelle-ünk pedig elindul az úton, hogy mindezt felfedezze, mely során megannyi megvilágosodás, na és persze fájdalom is éri. 

Elképesztően élveztem a Múzsa olvasását, és próbáltam minél tovább nyújtani, mint a rétestésztát (ez mondjuk egész jól sikerült, „hála” a vizsgaidőszaknak), azzal együtt, hogy tényleg nem egy könnyed olvasmány, valódi mélységei vannak a könyvnek. Jessie Burton ezúttal is elérte, hogy elgondolkozzam, és picit más szemmel nézzek az élet(em)re. Ezért pedig igen hálás vagyok neki.

„Függtünk egymástól, anélkül, hogy igazán ismertük volna egymást, úgy, ahogy csak a fiatalok tudnak, akik még soha nem égették meg magukat, soha nem sérültek, akiket még soha nem dobtak félre; akik mindent megosztanak egymással, és arra a téves eredményre jutnak, hogy az élet bonyolult egyenletének másik személy a megoldása.”

5/5