Emily Brightwell – Mrs. Jeffries és a gyilkos bál
[Mrs
Jeffries On The Ball]
Vérbeli Agatha Christie-rajongóként nyilvánvaló volt,
hogy el kell olvasnom Mrs. Jeffries történetét, ha már egyszer akként harangozták be,
hogy „ha Miss Marple házvezetőnő lenne” - ezt ugye meg lehet érteni? És azt kell
mondjam, bár a fülszövegek gyakran túloznak, valóban volt ám ebben valami,
egész jól sikerült eltalálni azt a bizonyos AC-re jellemző hangulatot, és Mrs.
Jeffries személyisége sem áll távol Miss Marple-től.
Mindazonáltal semmiképp se várjunk egy különösképpen
csavaros bűnügyi sztorit, sokkal inkább egy bájos, aranyos, régimódi
detektívtörténetet, igazán szerethető kis nyomozógárdával – akik történetesen
szinte egytől egyig a személyzet tagjai közül kerültek ki, hogy segítsék a ház
urát, a felügyelőt, aki nagyon szimpatikus ember ugyan, ám szakmai kiválósága
erősen megkérdőjelezhető, így valóban elkél neki a segítség.
A történet középpontjában egy irodalmi kör áll (ez
máris egy szimpatikus kezdés), aminek tagjai kissé túl komolyan vesznek egy
versíró versenyt, forrnak az indulatok, tapintható a feszültség, mígnem a
nagyszabású bálon – ahol a győztest is kihirdetnék – váratlan haláleset
történik: az egyik vendég kizuhan az erkélyről, méghozzá késsel a hátában. A dolog
pikantériája, hogy a korábban említett felügyelőnk is az estélyen tartózkodik,
lényegében az orra előtt gyilkolják meg a gazdag, ám meglehetősen ellenszenves
özvegyet, így különösen nagy rajta a nyomás, hogy felderítse az ügyet. Vajon
kinek állt érdekében az asszony halála? Vagy még inkább: kinek nem?
A könyv végtelenül könnyed, gyorsan olvasható,
szerethető a stílusa és remekül kikapcsolja az embert. Nekem akkor esett rá a
választásom, amikor egy kedves kis vírus ledöntött a lábamról és azt éreztem,
hogy a világon semmilyen könyvhöz nincs lelkierőm – na ehhez az egyhez volt.
Érdemes néha betárazni ilyenekből a nehéz pillanatokra, ugyanis ezekben az
időkben olyan jól tud esni az ember lelkének, mint egy simogatás. Nyálas, de
igaz. A regény tehát rém könnyed, de mégsem bugyuta, kifejezetten aranyos,
jópofa, és szórakoztató.
Van ám ugyan hova fejlődni még, én speciel azért
értékelném, ha egy hangyányival több izgalom és rafináltság jelenne meg az oldalakon, és Mrs. Jeffries és kis csapata sem lesznek a kedvenceim, ugyanakkor a
sorozat (igen ám, ez ugyanis egy sorozat, ez pedig a 2. része, ami nálunk is megjelent,
bár én az elsőt nem olvastam) következő kötetét is örömmel fogom kézbe venni –
illetőleg a polcomon tudni, amíg el nem jön az ideje.
„A nőket általában a gyengébb nemnek szoktuk nevezni, mégis Mrs. Hiatt volt az, aki először odasietett Mrs. Greenwoodhoz. Egy pillanatig sem tétovázott. Talpra ugrott, és futott, hogy segíthessen, ha még lehet. Tudja, Mrs. Jeffries, néha erős a gyanúm, hogy sok mindent nem tudunk még arról, mire képesek a nők.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése