2018/01/15

Irodalmi Nobel-díj nyertes ✦ Kazuo Ishiguro - Napok romjai

Kazuo Ishiguro – Napok romjai
[The Remains of the Day]

Na kérem, ez egy zseniális regény. Muszáj ezzel kezdenem, mert minden más, amit kifejtek erre fog épülni. Kazuo Ishiguro egy rendkívül finoman hangolt, végtelenül természetes módon eredeti lélekrajzot tár az olvasó elé. Könnyed, ám roppant kifinomult, visszafogott stílusa csak erősíti azt a fajta brutalitást – a szó nem hagyományos értelmében -, amely a regényből árad. Iszonyat kíváncsi voltam, hogy mit tudhat egy könyv, ami Irodalmi Nobel-díjat nyert. Hát, most már értem. És megértem.

A könyv erőssége nem grandiózus cselekményében rejlik – ilyet ugyanis ne várjunk. Az egész nagyon szolid, kimért, méltóságos, pont úgy, ahogyan főszereplőnk, Mr. Stevens, a főkomornyik, akinek lelkébe némi bepillantást nyerünk, és akivel nem csak egy valóságos utazáson veszünk részt, hanem lélektani felfedezései során is mellette vagyunk. A kettő ugyanis kéz a kézben jár.


Stevens mondhatni már benne jár a korban, és egész élete során egyetlen dolognak élt: a hivatásának. Ezúttal azonban váratlan lehetősége – és indoka – adódik egy néhány napos magányos utazáshoz, amelynek eredeti célja az, hogy a kastély egykori házvezetőnőjét, Miss Kentont meglátogassa, és reményei szerint visszacsábítsa egykori munkahelyére. Az utazás során azonban azzal is szembesül, hogy most – tán életében először – igazán egyedül maradt a gondolataival, és kénytelen visszatekinteni az életére. A napok romjaira.

Mondhatjuk, hogy a regény egyfajta utazás nem csak Anglia csodálatos vidékein, hanem egyúttal a főkomornyik fejében-szívében-lelkében és a múltban is, ami egy rém érdekes elegyet alkot. A kiszolgáló személyzet valahogy mindig csak mellékszerepet kap az ember fejében – de mi van akkor, ha valóban nekik szenteljük minden figyelmünket? Mi bújik meg az engedelmesség álarca mögött?


Igazán érdekes morális kérdések merülnek fel a történet során, amelyet nem elég a magánember szempontjából vizsgálnunk, a komornyiki lét ugyanis megkíván egy másfajta megközelítést is. Ez a kettősség valójában mennyire megboríthatja az emberi lelket, miközben folyamatosan meg kell őrizni azt a bizonyos méltóságot is – nos mindennek a lecsapódása maga Stevens. És mennyi Stevens létezett akkoriban, és létezik napjainkban is. A munka-magánélet egyensúlyának felborulása, az elkerülhetetlen kettősség, a látszat, a vezetőnkbe vetett vak hit, és persze a karrier oltárán feláldozott egész élet – erről szól a Napok romjai, és erről szól ma is oly sok dolog. Stevens valójában egy szimbólum, egy törékeny és rendkívül kifinomult szimbólum, aki minden korban és minden helyzetben jelen van: igazi örökzöld.

A regény egyébként csodálatosan van megírva, olvastatja magát, miközben beleveszünk a precízen megalkotott mondatok szépségébe. Véleményem szerint nem hiába nyert Nobel-díjat és nem hiába szerepel az 1001 könyv listán sem. Semmi mást nem tudok hozzáfűzni, minthogy: olvassátok el egyszer az életetek során. Ígérem, megéri.


„Tehát mi a világot keréknek látjuk, e kastélyokat pedig kerékagynak, s e házak sorsdöntő elhatározásai kisugároznak mindenkire, aki körülöttük forog, szegényre és gazdagra egyaránt. És akiben közülünk volt szakmai becsvágy, az egytől egyig arra törekedett, hogy minél közelebb kerüljön ehhez a középponthoz. A miénk ugyanis idealista nemzedék volt, minket nemcsak az érdekelt, milyen ügyesen bontakoztatja ki képességeit valaki, hanem az is, hogy milyen cél szolgálatába állítja őket; mindannyian azt az álmot dédelgettük, hogy a magunk szerény módján részt vehetünk egy jobb világ megteremtésében, és úgy láttuk, hogy a mi szakmánkban ennek a legbiztosabb módja, ha korunk kiemelkedő úriembereit szolgáljuk, akik kezükben tartják a civilizáció sorsát.”

4.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése