Kazuo Ishiguro – Napok romjai
[The Remains of the Day]
Na kérem, ez egy zseniális regény. Muszáj ezzel kezdenem, mert
minden más, amit kifejtek erre fog épülni. Kazuo Ishiguro egy rendkívül finoman
hangolt, végtelenül természetes módon eredeti lélekrajzot tár az olvasó elé.
Könnyed, ám roppant kifinomult, visszafogott stílusa csak erősíti azt a fajta
brutalitást – a szó nem hagyományos értelmében -, amely a regényből árad. Iszonyat kíváncsi voltam, hogy mit tudhat egy könyv,
ami Irodalmi Nobel-díjat nyert. Hát, most már értem. És megértem.
A könyv erőssége nem grandiózus cselekményében rejlik –
ilyet ugyanis ne várjunk. Az egész nagyon szolid, kimért, méltóságos, pont úgy, ahogyan főszereplőnk, Mr. Stevens, a főkomornyik, akinek lelkébe némi
bepillantást nyerünk, és akivel nem csak egy valóságos utazáson veszünk részt,
hanem lélektani felfedezései során is mellette vagyunk. A kettő ugyanis kéz a
kézben jár.
Stevens mondhatni már benne jár a korban, és egész
élete során egyetlen dolognak élt: a hivatásának. Ezúttal azonban váratlan
lehetősége – és indoka – adódik egy néhány napos magányos utazáshoz, amelynek
eredeti célja az, hogy a kastély egykori házvezetőnőjét, Miss Kentont
meglátogassa, és reményei szerint visszacsábítsa egykori munkahelyére. Az
utazás során azonban azzal is szembesül, hogy most – tán életében először –
igazán egyedül maradt a gondolataival, és kénytelen visszatekinteni az életére. A
napok romjaira.
Mondhatjuk, hogy a regény egyfajta utazás nem csak
Anglia csodálatos vidékein, hanem egyúttal a főkomornyik fejében-szívében-lelkében és a múltban
is, ami egy rém érdekes elegyet alkot. A kiszolgáló személyzet valahogy mindig
csak mellékszerepet kap az ember fejében – de mi van akkor, ha valóban nekik
szenteljük minden figyelmünket? Mi bújik meg az engedelmesség álarca mögött?
Igazán érdekes morális kérdések merülnek fel a történet
során, amelyet nem elég a magánember szempontjából vizsgálnunk, a komornyiki
lét ugyanis megkíván egy másfajta megközelítést is. Ez a kettősség valójában
mennyire megboríthatja az emberi lelket, miközben folyamatosan meg kell őrizni
azt a bizonyos méltóságot is – nos mindennek a lecsapódása maga Stevens. És
mennyi Stevens létezett akkoriban, és létezik napjainkban is. A munka-magánélet
egyensúlyának felborulása, az elkerülhetetlen kettősség, a látszat, a
vezetőnkbe vetett vak hit, és persze a karrier oltárán feláldozott egész élet –
erről szól a Napok romjai, és erről szól ma is oly sok dolog. Stevens valójában
egy szimbólum, egy törékeny és rendkívül kifinomult szimbólum, aki minden
korban és minden helyzetben jelen van: igazi örökzöld.
A regény egyébként csodálatosan van megírva, olvastatja
magát, miközben beleveszünk a precízen megalkotott mondatok szépségébe.
Véleményem szerint nem hiába nyert Nobel-díjat és nem hiába szerepel az 1001 könyv listán sem. Semmi mást nem tudok hozzáfűzni, minthogy: olvassátok el
egyszer az életetek során. Ígérem, megéri.
„Tehát mi a világot keréknek látjuk, e kastélyokat pedig kerékagynak, s e házak sorsdöntő elhatározásai kisugároznak mindenkire, aki körülöttük forog, szegényre és gazdagra egyaránt. És akiben közülünk volt szakmai becsvágy, az egytől egyig arra törekedett, hogy minél közelebb kerüljön ehhez a középponthoz. A miénk ugyanis idealista nemzedék volt, minket nemcsak az érdekelt, milyen ügyesen bontakoztatja ki képességeit valaki, hanem az is, hogy milyen cél szolgálatába állítja őket; mindannyian azt az álmot dédelgettük, hogy a magunk szerény módján részt vehetünk egy jobb világ megteremtésében, és úgy láttuk, hogy a mi szakmánkban ennek a legbiztosabb módja, ha korunk kiemelkedő úriembereit szolgáljuk, akik kezükben tartják a civilizáció sorsát.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése