2018/01/22

Levesz a lábadról ✦ Christelle Dabos - A tél jegyesei

Christelle Dabos – A tél jegyesei
[Les fiancés de l’hiver]

Még egy hónap se telt el az évből, és lehet, hogy máris 2018 legnagyobb meglepetéséhez volt szerencsém?! Egyelőre legalábbis igen esélyes a dolog, pedig bevallom, ezt nem gondoltam volna, amikor kézbe vettem Christelle Dabos könyvét. Sőt, még az első egynéhány oldalon sem. Aztán puff, jött valami, ami lesöpört a lábamról.

Na jó, de mi is ez a könyv, ami annyira nem tűnik az én világomnak, és mégis úgy imádtam, hogy már tűkön ülök, hogy olvashassam a következő részét?

A tél jegyesei egy elképesztően kreatív és eredeti történet, amire ráfoghatjuk, hogy ifjúsági meg azt is, hogy fantasy, de valójában ezeket a besorolásokat mind meghaladja, és az olyan szkeptikusok szívébe is simán belopja magát, mint amilyen én is vagyok, akit amúgy az előbbiekben említett egyik műfaj sem hoz lázba. Sőt.


Szóval a regény valami egészen egyedi keveredése a különböző műfajoknak, Dabos pedig hihetetlenül jó érzékkel adagolta az összetevőket, aminek köszönhetően egy nagyon szerethető történetet alkotott, és amiről nem is tudom elképzelni, hogy valakinek ne tetsszen. De komolyan.

Ha hangulatokban gondolkozom, akkor leginkább talán az Incarceronhoz hasonlíthatnám (amit bár rég olvastam, de a mai napig fel tudom idézni azt az egyedülálló miliőt, ami miatt úgy megszerettem), de emlékeztet némileg Az Ékkő, vagy a Hervadás világára is - csak sokkal élvezhetőbb és kreatívabb kiadásban -, némi Harry Potteres beütéssel. Összességében azonban tényleg egy kifejezetten izgalmas és új dolgot kapunk, amire azt kell mondjam, abszolút jogosan nyert több irodalmi díjat.


A sztori egy rém jópofa világban játszódik, aminek egyik érdekessége, hogy egy csomó kérdést nyitva hagy nekünk, de épp elég benyomást kapunk ahhoz, hogy képet alkothassunk róla. A világ szilánkokra tört, és az egyik ilyen világszilánkon – nevezetesen Animán - él szerethető és talpraesett hősnőnk, Ophélie, aki egyébként a lelke mélyén vérbeli régi vágású lány, akit nem érdekel a felszíneskedés meg az elvárások, és boldogan ellenne szeretett múzeumában élete végéig. Na de persze még véletlenül sem így alakul az élete, ugyanis a Matrónák egy másik világszilánkra – a Sarkra – küldik egy modortalan pasihoz, Thornhoz, hogy legyen szépen a felesége. Ophélie persze puffog (ki ne tenné?), és mindent megtesz, hogy kibújjon kötelezettsége alól, de hát persze hiába. A Sarkra megérkezvén pedig kénytelen szembesülni azzal, hogy ez itt egy merőben más világ, mint amihez szokott. Ármánykodások, cselszövések, képmutatások veszik körül, miközben a rivális nemzetségek 0-24-ben egymás életére óhajtanak törni, Ophélie-nek pedig helyt kell állnia ebben a torz közegben, amin az sem segít, hogy vőlegénye és annak nagynénje sem éppen vendégszeretetükről híresek.

A könyvben egyébként több kifejezetten keményebbnek mondható jelenet is van, aminek én személy szerint meglehetősen örültem, ugyanis nem az a butuska tündérmese, hanem – azzal együtt, hogy egy ilyen elvarázsolt világban járunk – nagyon is valóságos problémákkal szembesülünk. Ebből kifolyólag is mondom azt, hogy ez itt tényleg nem egy klasszikus ifjúsági regény.


Egy szó mint száz: én rettentően élveztem a könyvet, holott nem győzöm hangsúlyozni, hogy alapvetően mennyire nem stílusom az ilyesmi műfaj, tehát tényleg kiemelkedőnek kell lennie annak a műnek, ami ilyen szintű lelkesedést tud kiváltani belőlem. Zseniális, én pedig már alig várom a folytatást (- ami ősszel fog érkezni)!

„A halottainkról nem szabad megfeledkezni, különben olyan, mintha másodszor is hagynánk őket meghalni.”

4.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése