Mit tanulhatunk egy terapeuta önismereti utazásából? ✦ Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Lori Gottlieb író és terapeuta Akarsz beszélni róla? című új könyvében voltaképp egyesíti a nem hagyományos értelemben vett önismereti-önfejlesztő műfajt a memoárral – mindezt pedig teszi rendkívül olvasmányosan: hol könnyeket csalva az olvasó szemébe, hol heves helyeslő bólogatásra késztetve, hol pedig megnevettetve minket.

Emellett arra is remekül rávilágít a könyv, hogy a mentális egészségünkkel foglalkozni alapvető ahhoz, hogy valóban jól éljünk.

A könyvnek két fő szála van: egyfelől megismerjük Lorit, mint pszichológust, akinek a legkülönbözőbb kliensei vannak, a legkülönbözőbb problémákkal, traumákkal, és élethelyzetekkel.

A „TERAPEUTA LORI” RÉSZEK SORÁN REMEK BETEKINTÉST KAPUNK ABBA, HOGY A SZERZŐ HOGYAN DOLGOZIK TERAPEUTAKÉNT, MILYEN ELVEK MENTÉN FOLYTATJA A SEGÍTŐ BESZÉLGETÉSEKET, ÉS MILYEN KIHÍVÁSOKKAL KELL SZEMBENÉZNIE.

Ez egyfelől roppant érdekes lehet azoknak, akiket picit is érdekel a pszichológia, másfelől igazán felszabadító élmény arról olvasni, hogy a szakmai oldal mellett ugyanúgy helyet kap az érző ember is, amikor ezeket az eseteket vizsgáljuk. Lori Gottlieb ugyanis azt az elvet vallja, hogy a hatékony terápiának része az is, hogy megmutassa: neki is vannak érzései, őt is megérinti, amikor például egy haldokló, frissen házasodott kliens azzal keresi fel, hogy legyen mellette életének utolsó szakaszában, segítse őt a lezárás és búcsúzás fázisának végigkísérésében.

A TÖRTÉNET MÁSIK VONALA MÉG SZEMÉLYESEBB: LORI GOTTLIEB UGYANIS MAGA IS PSZICHOLÓGUSHOZ JÁR, AZ Ő ÉLETÉBEN IS VANNAK OLYAN TRAUMÁK ÉS NEHÉZSÉGEK, AMELYEK FELDOLGOZÁSÁHOZ SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉGE. A KÖNYVBEN VÉGIGKÖVETHETJÜK SAJÁT ÖNISMERETI ÚTJÁNAK EZEN RÉSZÉT, MEGTAPASZTALHATUNK EGY MÁS JELLEGŰ TERÁPIÁT IS, AMELYBEN Ő KLIENSKÉNT VAN JELEN.

Ilyenkor többnyire teljesen félreteszi terapeuta mivoltát, elengedi magát, és pontosan ugyanolyan kérdéseket tesz fel a könyvben Wendell álnevet kapott pszichológusának, amelyineket máskor neki szoktak a kliensei szegezni, válaszokat követelve.

VÉLEMÉNYEM SZERINT EZ EGY EGÉSZEN ZSENIÁLIS KÖNYV.

Jött, és levett a lábamról, és, hogy egy picit spoilerezzek is – nyugi, nem a könyv kapcsán –, teljesen biztos vagyok benne, hogy előkelő helyen fog szerepelni az egész éves abszolút kedvenceim között is.

A könyv szerzője, Lori Gottlieb.
(Fotó: Magdalena Wosinska / The New York Times)

Oké, de miért is tartom ennyire zseniálisnak?

Egyfelől imádtam a hangulatát, alig vártam, hogy újra és újra elmerülhessek benne. Ez is azon könyvek közé tartozik, amelyeket még sétálás közben, és a nettó 30 másodperces liftezések során is képes voltam olvasni. És bár a maga 463 oldalával nem mondható egy rövidke könyvnek, mégis azt kívántam, bárcsak mééég tovább tartana, bárcsak sose érne véget.

Továbbá: nagyjából minden fejezetben tanultam valamit magamról (is), sok-sok gondolatébresztő meglátással gazdagodtam (amelyek jó részét ki is jegyzeteltem magamnak). Ezek egyébként nem kizárólag Lori gondolatai, helyet kapnak benne más pszichológusok meglátásai is, így még nagyobb rálátásunk van egy-egy témára.

Van egy – csak saját magamnak vezetett – „olvasmányélmény-értékelő rendszerem”, amelynek lényege, hogy minden olvasmányomat egy kettős szempont-rendszer mentén értékelem. Egyfelől átgondolom azt, hogy kifejezetten jó élmény volt-e olvasni, vártam-e, hogy újra és újra belevessem magam. A másik szempont pedig az, hogy közvetített-e valamiféle hozzáadott értéket számomra (azonkívül, hogy mondjuk szórakoztatott, kikapcsolt). Amikor mindkét szempont stimmel (= jó érzés volt olvasni + határozottan úgy érzem, hogy gazdagodtam általa), az az abszolút csúcsélmény. Az Akarsz beszélni róla? számomra egyértelműen kimaxolta mindkét szempontot.

Már majdnem lezártam ezt az értékelést anélkül, hogy a legfontosabbról szót ejtettem volna. Bár semmiféle erre vonatkozó statisztikát nem ismerek, személyesen tapasztalataim alapján úgy látom, Magyarországon még mindig egyfajta stigmát jelent, ha valaki terápiára jár. Valahogy sokkal inkább hangoztatjuk, hogy jógázni járunk, mint azt, hogy pszichológushoz. Ha valaki felvállalja, hogy terápiára jár, az első – kimondott vagy kimondatlan – kérdés nagyjából az, hogy miért, mi a bajod? Azonkívül, hogy ez az érintettben még rosszabb érzéseket kelthet, azt is jól mutatja, hogy mennyire félreértik sokan a terápia lényegét.

NEM KELL, HOGY BAJ LEGYEN VELED AHHOZ, HOGY SEGÍTSÉGET KÉRJ.

A terápia ugyan nagyon hasznos – mi több, valamilyen formája véleményem szerint nagyjából elengedhetetlen – trauma feldolgozása, krízisből való kimászás esetén, DE közel sem csak ez lenne a lényege.

EGY JÓ TERAPEUTA NEM MEGOLDÁSOKAT KÍNÁL, NEM VÁLASZOKAT AD - SOKKAL INKÁBB ARRA VILÁGÍT RÁ, HOGY MI MAGUNK MIKÉNT TALÁLHATJUK MEG EZEKET, MILYEN KÉRDÉSEKET KELL FELTENNÜNK SAJÁT MAGUNKNAK. SEGÍT PERSPEKTÍVÁBA HELYEZNI AZ ÉLETHELYZETÜNKET, ÉS MEGHALLGAT, ANÉLKÜL, HOGY ÍTÉLKEZNE.

Ezekhez nem kell, hogy valami „bajunk” legyen – elég az, hogy élünk. Az életben pedig nem csupán felhőtlen pillanatok vannak – ha így lenne, nem is nagyon tudnánk értékelni azokat –, időnként mindenki elakad, dilemmákkal szembesül, vagy rákényszerül arra, hogy végre szembenézzen önmagával, ami azért nem mindig egyszerű. A könyv véleményem szerint remekül bemutatja, hogy mindannyiunknak megvan a magunk keresztje, mindnyájan más-más problémákkal és dilemmákkal nézünk szembe, és milyen hasznos segítséget jelenthet a terápia.

Mert bizony: még a legbölcsebb pszichológusoknak is szükségük van időnként arra, hogy legyen egy saját pszichológusuk.

„Wendell azonban tudtomra adta, hogy a probléma bagatellizálásával önmagamról mondok ítéletet, és azokról, akiknek a bajait alacsonyra helyeztem a fájdalom hierarchiáján. Emlékeztetett, hogy a fájdalmat nem lehet legyőzni úgy, hogy bagatellizáljuk. Csak úgy, ha elfogadjuk, és kitaláljuk, mihez kezdjünk vele. Amit letagadunk vagy lebecsülünk, azt nem tudjuk megváltoztatni. És persze a látszólag piti aggodalmak sokszor mélyebb problémák megnyilvánulásai.”

➯ Még több könyves tartalmat találsz INSTAGRAMon és FACEBOOKon! 😊