Meg kell mondjam, egyáltalán nem számítottam arra, hogy a Mi ennyire levesz majd a lábamról. Látszólag ugyanis egy házasságról szól – pontosabban annak válságáról –, benne egy „kezelhetetlen” kamaszfiúval, romantikus közegbe ágyazva. Na, ezekből engem nagyjából minden viszonylag hidegen hagy: a romantikusokat általában igyekszem messziről kerülni (oké, ért már mondjuk ezen a fronton is pozitív meglepetés, mondjuk Tasmina Perrytől A lánykérés, hogy csak egyet mondjak, de ez más lapra tartozik), illetve a házasság és a gyerektéma sem olyasmi, ami közel áll hozzám jelen pillanatban. Na, de ismétlem: látszólag erről szól a könyv.
Valójában azonban, azontúl, hogy
igen, a történet tényleg egy házasságot
helyez középpontjába, számomra sokkal-sokkal többről szólt ez a könyv. Hogy úgy
mondjam, sokkal „univerzálisabb”.
NEM CSUPÁN A HÁZASSÁGRÓL, VALAMINT AZ APA-FIA ÉS ANYA-FIA KAPCSOLATOKRÓL SZÓL, HANEM ÁLTALÁBAN VÉVE A (SOKSZOR ELFUSERÁLT) EMBERI KAPCSOLATOK, A KAPCSOLÓDÁS SOKSZÍNŰSÉGÉRŐL ÉS SOKFÉLESÉGÉRŐL IS.
A felszínen könnyed, humoros, helyenként szomorkás, sőt szívfacsaró mázzal borítva, a felszín alatt ugyanakkor még bőven akadnak lehámozásra vagy felfedezésre váró rétegek. Egyik kedvenc kifejezésemmel élve: valódi lélekfröccs, a szó nem giccses értelmében.
A történet egy – nem annyira idilli
– családi körutazást örökít meg: miután több
évtizednyi házasság után a feleség, egy bohém művészlélek, Connie bejelenti
férjének, hogy úgy érzi, házasságuk kifújt, el akarja hagyni, Douglas
padlóra kerül – de úgy dönt, nem adja fel ilyen könnyen. A nyárra betervezett
családi körutazást a kirepülés előtt álló fiukkal, Albieval azonban nem fújják
le, Douglas pedig eltervezi, hogy arra használja fel az utazást, hogy
bebizonyítsa: nem fújt ki a
házasságuk.
Mondanom se kell: a körutazás közel sem alakul zökkenőmentesen. Douglas oldalán bejárjuk Párizs, Amszterdam, München, Velence, Firenze, Siena, Barcelona és Madrid utcáit is, amelynek során kétségbeesetten igyekszik megtalálni... nos, több dolgot is – de azt már a könyvre bízom, hogy ezt felfedje.
Színesíti a történetet az is, hogy
nem csupán térben utazunk, hanem időben is: végigkövethetjük a házaspár ismerkedési szakaszát, a kezdeti éveket, a
nehézségeiket, ami árnyalja a jelen történéseit, ezáltal sokkal komplexebb
képet kapunk.
MIKÖZBEN AZÉRT IZGULTAM, HOGY NA, MOST AKKOR A VÉGÉN VAJON EGYÜTT MARAD-E DOUGLAS ÉS CONNIE, SZORÍTOTTAM ÉRTÜK, A TÖRTÉNET VÉGÉRE RÁJÖTTEM: MÉG CSAK NEM IS AZ A LÉNYEG, HOGY MI LESZ A KAPCSOLATUK SORSA.
Douglashez hasonlóan nekem is annyira a „végső cél” lebegett a szemeim előtt, hogy hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy – vigyázat, hatalmas közhely következik! – nem a cél a lényeg, hanem az utazás maga. És igen, mintha hajlamosak lennénk arra, hogy az egész utazást (most a történet szempontjából képletesen és szó szerint is értve) lebecsüljük vagy túlmisztifikáljuk, az adott, beteljesült vagy be nem teljesült cél függvényében. Miközben a kettőt nem feltétlenül kell egy egységként kezelni. Lehet maga az utazás értékes akkor is, ha a cél, a végállomás nem az, amit reméltünk. *Coelho üzemmód vége.*
Ha valamihez hasonlítanom kellene a
könyv hangulatát, akkor néhány filmet említenék: elsősorban a 2003-as Minden végzet nehéz (Something’s Gotta Give) című alkotás jutott róla eszembe
Diane Keaton és Jack Nicholson főszereplésével, de említhetném akár az Egyszerűen bonyolultat (It’s Complicated) is a zseniális Meryl Streep, Steve
Martin és Alec Baldwin főszereplésével.
Olvasási válsággal küzdesz, esetleg valami ízig-vérig léleksimogató olvasmányra vágysz? Könnyed, ugyanakkor nem súlytalan, minőségi humorral átszőtt olvasnivalót keresel nyárra? Akkor bizony feltétlenül érdemes egy pillantást vetned David Nicholls regényére, könnyen lehet, hogy épp neked szól.
Szóval, ha még nem lenne
egyértelmű: váratlanul és nagyon megmelengette az én kis szívemet ez a regény,
elképesztően szerettem, és a legjobb szívvel ajánlom – akkor is, ha azt
gondolod, a „könnyed romantikus” (itt azért több idézőjelet is képzeljünk ide)
nem a te világod. Merthogy ugye az enyém se...
„Szerette hangoztatni, hogy átugrottam az ifjú éveimet, középkorúnak születtem, és már az anyaméhben negyvenhárom éves voltam, és azt hiszem, igaza is volt, soha nem értettem ahhoz, hogy fiatal legyek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése