Hű, micsoda utazás volt ez a könyv! Annak ellenére, hogy engem időnként hajlamos elijeszteni (vagy inkább valami sokkal óvatosabb megközelítésre késztetni, mintha valami furcsa egzotikus állat lenne), amikor egy-egy olvasmányra úgy hivatkoznak, mint „kultikus könyv”, „klasszikus”, „kötelező elolvasni”, „eposzi” – pláne, ha emellett még az ’1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz’ listán is szerepel, esetleg mindenféle hangzatos irodalmi díjakat is bezsebelt. Mégis egy ideje vonz Franzen munkássága. Különösképpen a Javításokkal szemeztem – amelyről pedig a fentiek mindegyike elmondható –, mert van egy furcsa vonzódásom a felszínen tökéletes, ám valójában diszfunkcionális amerikai kertvárosi családokat középpontjukba állító regényekhez. Franzen pedig pont valami ilyesmit ígért nagyregényében - ami egyébként kereken 20 éve jelent meg, ám aktualitásából mit sem veszített. Mondom is, hogy miért.
Számomra a Javítások minden értelemben monumentális élmény volt, éppen ezért küzdök is most azzal, hogy szavakba öntsem, mi mindent adott nekem.
Maga a történet
egyébként meglehetősen „snassznak” tűnhet:
A PARKINSON-KÓROS, ROHAMLÉPTEKBEN LEÉPÜLŐ FÉRJE MELLETT A KÖZÉP-NYUGATI KISVÁROSBAN, ST. JUDE-BAN ÉLŐ ENID LAMBERT ARRA VÁGYIK, HOGY MÉG EGY UTOLSÓ KÖZÖS KARÁCSONYOZÁSRA GYŰLJÖN ÖSSZE A LAMBERT FAMÍLIA A CSALÁDI HÁZBAN.
Franzen részletesen bemutatja az olvasónak a családtagokat, akikről mind kiderül, hogy bár a felszínen úgy tűnhet, csodálatos életük van, valójában mindannyiuknak megvan a maga keresztje, küzdenek a maguk válságaival, kisiklott életükkel, depresszióval, egzisztenciális dilemmákkal. Enid, Alfred, valamint a már felnőtt-középkorú gyerekek is rendkívül komplex karakterek, akiket nehéz „jónak” vagy „rossznak” elkönyvelnünk. A regény éppen erre a ’mindannyian emberek vagyunk, hibázunk, esendőek vagyunk, csinálunk jó és rossz dolgokat is, ami néha érthető, máskor meg kevésbé, de azért itt vagyunk, és úgy vagyunk a világon, ahogy tőlünk telik’ dologra világít rá a maga összetettségében, mégis egyszerűségében.
 |
| A Javítások magyar kiadásai (balról jobbra): 2012 (Európa Könyvkiadó), 2014 (Európa Könyvkiadó), 2021 (21. Század Kiadó) |
Megítélhetjük-e
Enidet, aki görcsösen igyekszik fenntartani a tökéletes boldogság látszatát,
annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy ez egy hamis kép, ám ő majdnem ötven
évvel ezelőtt hozott egy döntést, amelyhez azóta is tartja magát, és amelynek a
teljes létjogosultságát veszélyeztetné a szembenézés?
„Volt abban valami jóízű, szinte bizsergető, hogy a férjére hagyja, hogy büntesse meg ő ezt a kibírhatatlan kölyköt. Ő meg csak ártatlanul félreállt, és nézte, hogyan bűnhődik a gyerek, amiért megbántotta őt. Gyereknevelés közben sok olyasmit is megtud magáról az ember, ami nem mondható se szeretetre méltónak, se vonzónak.”
Megítélhetjük-e
Alfredet, aki úgy nőtt fel, hogy ő a férfi, a családfenntartó, a családfő, akinek
nincs joga az érzéseihez, most azonban azzal szembesül, hogy lassanként
magatehetetlenné válik, és a számára komplett identitást jelentő „férfiasságától”
fokozatosan megfosztja az élet?
„De csak azért sem fakadt sírva. Arra gondolt, hogy ha egyszer valami füstszagú motelszobában, hajnali kettőkor azon venné észre magát, hogy sír, az már igazán a világ vége lenne. Fegyelem azonban legalább volt benne. Azt meg kell hagyni, hogy nemet mondani nagyon tudott..”
Az előzéklapon az antropomorf macskákról készített részletgazdag festményeiről ismert Eugen Hartung egyik képe kapott helyet, ami - amellett, hogy szerintem egészen zseniális - remekül passzol a történethez is.
Megítélhetjük-e
a „tékozló fiút”, Chipet, aki elvont entellektüelként azonosította magát, ám egy
beazonosíthatatlan ponton az élete dominószerű katasztrófák sorát hozta
magával, amelyek teljesen maguk alá temették és kétségbeesésében egyre rosszabb
döntéseket hoz?
„Úgy érezte magát, mint egy darab papír, melyen egykor értelmes, összefüggő szöveg állt, de aztán véletlenül bekerült a mosásba. Mintha kihipózták és kicentrifugálták volna, és foszladozna a hajtásoknál… Elveszítette a fonalat, és már nem is tudta, mit akar, s minthogy az ember nem más, mint az, amit akar, bízvást kijelenthetjük, hogy eltűnt a saját szeme elől.”
Megítélhetjük-e
Garyt, aki A tökéletes családapa szerepét vette magára, ám képtelen szembenézni
azzal, hogy voltaképp nagyon hasonló, diszfunkcionális mintákat hoz magával,
mint amilyen családban ő is felnőtt?
„Végtelenül dühítette, hogy egyesek csak úgy fogják magukat, és egyszerűen kilépnek a konvenciók világából; ezzel kétségbe vonva azt az örömöt, amit ő az otthonában, a munkájában és a családjában lelt; mintha egyoldalúan átírnák az élet játékszabályait – méghozzá az ő hátrányára.”
Végül pedig
megítélhetjük-e Denise-t, akit az egyik legsérülékenyebb korban értek olyan
tapasztalatok, amelyek szinte előrevetítik, hogy mind saját magához, mind másokhoz
fűződő kapcsolataiban újabb és újabb traumákkal kell szembenéznie, miközben mintha
képtelen lenne megtalálni önmagát?
„… pedig hát hogyan szabad az embernek egyáltalán levegőt venni, nem is szólva arról, hogy nevetni, jókat enni, ha még arra sem képes, hogy elképzelje, milyen nehéz tud lenni a más ember élete.”
Jonathan Franzen sorait olvasva egy mély
bizonyosság járt át azzal kapcsolatban, hogy ő bizony nem „csupán” ír, hanem
egyenesen írásra született, igazi mestere a nyelvnek, a történetszövésnek, a
hangulatteremtésnek.
Na, azt azért nem mondom, hogy könnyen csúszott a regény, már csak azért sem, mert egészen elképesztő részleteit tárja fel az emberi léleknek és kapcsolatoknak, méghozzá több mint 600 sűrűn teleírt oldalon keresztül. Ám minden belefektetett energia megtérül végül. Én legalábbis úgy csuktam be végül a könyvet, hogy azt gondoltam: ez fantasztikus élmény volt. De azért jó, hogy vége.
 |
| A védőborító alatt: az Európa Könyvkiadó híres arról (is), hogy az apró részletek tekintetében is rendkívül igényesek a könyveik. |
(Egyébként épp a könyv befejezésének másnapján szembesültem vele, hogy napokon belül megjelenik a könyv új kiadása a 21. Század Kiadó gondozásában. Szóval örülök, hogy végülis úgy tudom ajánlani, hogy nem lehetetlen a beszerzése. Én pedig komolyan elgondolkoztam azon, hogy az új kiadást is beszerzem.)
„- Szerinted mire való az élet?
- Nem tudom.
- Én sem tudom. De azt nem hiszem, hogy a győzelem lenne az élet értelme.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése