Miért sírt vajon Nietzsche? És főleg: miért lesz ez érdekes számunkra? (Mert az lesz!) Első – de határozottan nem utolsó – regényem Yalomtól egy egészen szokatlan irodalmi élmény, amely lenyűgözően ötvözi a pszichológiát filozófiával, történelemmel, fikcióval és életrajzzal, és teszi mindezt viszonylag olvasóbarát módon, mondjuk úgy: az „egzisztenciális szépirodalom” köntösébe csomagolva. Igen, tudom, hogy ilyen nincs, de tulajdonképpen miért ne lehetne? Legalább ezen bejegyzés erejéig.
Egyébként mielőtt intenzívebben elkezdnék áradozni a regényről, el kell mondanom: nem volt egy egyszerű menet számomra. Ami, be kell vallanom, meglepett. Fel voltam készülve arra, hogy imádni fogom a könyvet, ami majd az első pár sor után beszippant, és le se tudom majd tenni. Na, nem így történt.
Történt ugyanis, hogy jól elterveztem, hogy a 2021-es évet egy olyan könyvvel fogom indítani, ami igazán mély, és mindenféle bölcs mondanivalója van, és majd milyen bölcs leszek tőle én is. Szóval bele is vágtam, és azonnal éreztem, hogy hú, ez tényleg jó, és micsoda erős mondatok és izgalmas gondolatok vannak itt, kéremszépen. Aztán valahogy azt vettem észre, hogy mégsem szippant be, nem visz magával, nem várom, hogy legalább néhány villamosmegálló erejéig olvashassam. Valahogy nem csúszott. Van ez így. Tehát a legbölcsebb dolgot tettem, amit ilyen esetben egy tudatos olvasó tehet: további erőltetés helyett félretettem. Méghozzá három hónapra.
Néhány napja azonban egy hirtelen megérzésből fakadóan ismét kézbe vettem a regényt, és ott folytattam, ahol abbahagytam: saját magam legnagyobb meglepetésére most egészen másmilyen élmény volt olvasni. Végre magával ragadott, végre tudtam vele azonosulni, értékelni, benne lenni a történetben. A kissé hosszúra nyúlt tanmesém tanulsága tehát az, hogy hallgassunk a belső hangra, és ne akarjuk ráerőltetni mindenáron a terveinket. Mindennek megvan a maga ideje. Vagy nincs, azt meg nem kell erőltetni.
Jó, de most már
akkor szót ejtek végre a könyvről is?
Szóval: ahogy azt már felvezettem, Yalom egy érdekes egyveleget alkotott, amit nehezemre esik pontosan definiálni. Ha azonban mégis megpróbálnám, valami olyasmit mondanék, hogy az Amikor Nietzsche sírt nem más, mint egzisztenciális dilemmák regényes formába ágyazása, avagy részben történelmileg hiteles fikció a pszichoterápia, mint „beszélgetős orvosság” megszületésének kezdeteiről. Elég hülyén hangzik, ugye? De ígérem: a megvalósítás zseniális. Még ha nem is a legkönnyebben emészthető.
KIFEJEZETTEN LASSÚ FOLYÁSÚ REGÉNY, VOLTAKÉPP BESZÉLGETÉSEKET, GONDOLATOKAT, GONDOLATKÍSÉRLETEKET KÖVETHETÜNK.
A történet
szerint az 1880-as évek elején a nagy tekintélynek örvendő bécsi orvost, Breuer
doktort megkörnyékezi egy fiatal lány, Lou Salome, és arra kéri, segítsen egy
ígéretes, nagy tudású professzornak, bizonyos Friedrich Nietzschének, akit az
elviselhetetlen migrénes rohamok mellett öngyilkossági gondolatok is kísértenek.
A lány ugyanis hallott arról a kísérleti módszerről, amit a doktor egy páciensénél
sikerrel alkalmazott: ez a találóan „kéményseprésnek” is nevezett, úttörő
technika voltaképp a „beszélgetős terápiát” jelöli. Ja, és persze mindezt tegye
titokban a doktor, anélkül, hogy Nietzsche számára kiderülne, hogy miről is van
szó valójában.
Ahogy megindul a munka Nietzschével, hamar kiderül, hogy közel sem egyértelmű, ki is valójában a doktor és ki a páciens. Fantasztikus élmény „hallgatni” a két férfi, Breuer és Nietzsche egymásra odafigyelő, valóban segítő beszélgetéseit; látni, ahogy egyre mélyebben megmerítkeznek, ezáltal pedig egymáshoz is egyre szorosabban kapcsolódnak.
A regény egy
tipikusan „akár meg is történhetett volna” típusú történet (az utószóban Yalom
részletesebben is kifejti, hogy mennyiben támaszkodott valós történésekre és
valós szereplőkre), ami ad a történetnek egy plusz csavart. Erős ráhangolódást
igénylő könyv, súlyos gondolatokkal fűszerezve, amely a lassú befogadás
élményét nyújtja.
„LÉGY AZZÁ, AKI VAGY” – MONDJA NIETZSCHE, DE HOGYAN IS KELL EZT JÓL ÉRTENI?
Ezt a kérdést
feszegeti mindvégig a regény, hiszen minden döntésünk alapját képezi a
személyiségünk, a saját vágyaink, céljaink. Egyszerűen hangzik, de ha más nem,
hát a negyvenes éveiben járó Breuer doktor szorongásai rádöbbentenek, hogy
bizony nagyon nehéz megválaszolni azt a
kérdést, hogy mikor vagyunk valójában önmagunk, mi jelenti számunkra a
kiteljesedést. A történet emellett rámutat a perspektívaváltás erejére is,
valamint arra a bennünk szunnyadó szabadságra, egyben mérhetetlen felelősségre,
amely döntéseinkből fakad.
És hogy miért is sírt
Nietzsche? Nos, ennek felfedezése az olvasóra vár... Annyit
azonban elárulok, hogy olyan univerzális, mindannyiunkat érintő felfedezés áll
mögötte, amely egyenesen létfontosságú jóllétünk szempontjából.
„Csakis arra gondoltam, hogy az ember úgy tud teljesen kapcsolódni valaki máshoz, ha előbb saját magával kibékült. Amíg nem vagyunk képesek a saját magányunkat elfogadni, a másikat az izoláció elleni védőpajzsként fogjuk használni. Ha valaki képes már úgy élni, mint a sas – vagyis hogy senki se látja, hallja! –, akkor fordulhat csak szeretettel a másik felé, és csak akkor képes a másik fejlődésével, gyarapodásával törődni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése