Vannak azok a könyvek, amelynek olvasásakor én magam is érzem, hogy – még ha nem is kifejezetten ezzel a céllal íródtak – mennyire zsigerileg az öngyógyításról szólnak. Amikor az első oldalak után még nem igazán tudjuk, hogy mi lesz ebből, vezet-e valahová, összeállnak-e a töredékek egy koherens, kerek egésszé, amelyek segítik a megértést, és még inkább: ha csak részben is, de valamiféle feloldozást adnak, közelebb visznek a feldolgozáshoz. Vagy megmaradnak öncélú, ám végső soron sehová sem vezető, ugyanazon köröket futó, ám előrébb nem vivő szövegtöredékeknek, amelyeknek mégis inkább egy személyes naplóban volna a helyük?
Annie Ernaux Lánytörténetétől bevallom, mást vártam,
ám végül – annak ellenére, hogy döcögősen indult az ismerkedésünk – többet kaptam.
Megrázott ez a mélyen személyes hangvétel, az életének több évtizedét átitató,
iszonyatosan erősen beleégett szégyenérzet lassanként haladó, bátor feltárása: „A
szégyen nagy emlékezete minden más emlékezetnél aprólékosabb,
engesztelhetetlenebb. Ez az emlékezet végső soron a szégyennel együtt járó
különleges adomány.”
Azt éreztem olvasás közben, hogy Annie Ernaux sem volt egészen felkészülve arra, hogy az írás folyamatának a végére ilyen mélységekbe ereszkedik, ilyen rég eltemetett, de a felszín alatt mégis folyamatosan munkálkodó, elnyomott érzéseket fog felszínre hozni. És én sem voltam felkészülve rá, talán ezért is raktam félre ezt a könyvet is néhány hónapra az első oldalak elolvasása után – hogy aztán hosszabb idő után szembe tudjak vele nézni.
 |
| Néhány további kiadás (balról jobbra): francia, dán, spanyol, olasz |
A Lánytörténet kíméletlenül megköveteli olvasójától, hogy felfedje a történetnek a
maga lelkét is – ebből a szempontból számomra hasonló érzéseket hozott elő,
mint a(z egyébként semmi másban a könyvhöz nem hasonlítható) Márai regény, Az igazi. Azt hiszem, különösen igaz
erre a könyvre, hogy elvárások nélkül, nyitottsággal, türelemmel és valódi
odafordulással érdemes csak igazán olvasni.
De minek is nevezzem Ernaux Lánytörténetét? Az biztos, hogy nem egy egyszerű lánytörténet a szó klasszikus értelmében. Valahol pedig mégis egészen univerzális dolgokról szól, amelyhez valamilyen módon talán a legtöbb fiatal lány tud kapcsolódni – ám ezt a kapcsolódást, azt gondolom, évekkel később, kellően eltávolodva és felnőtt fejjel fedezhetjük igazán fel. („A lány az ágyon egyszerűen asszisztál ahhoz, ami történik vele, és amiről egy órával azelőtt álmában sem gondolta volna, hogy megtörténhet vele – ez minden.”)
A Lánytörténettel a szerző azt igyekszik megérteni, hogy miként befolyásolta élete
további alakulását az 1958-as nyári tábor, ahol a szüleitől életében először távollevő,
gyerekfelügyelőként dolgozó fiatal lány voltaképp elveszíti szüzességét, ami
Annie számára felforgatta az egész világát, hatalmas jelentőséggel bírt, míg a
fiú, H. egészen máshogy élte meg a dolgot. A romantikus illúziókhoz sokáig
ragaszkodó lány megaláztatások egész sorának lesz kitéve, amelynek során megéli
a kirekesztettséget, a megbélyegzettséget, a félelmet, valamint újra és újra
felszínre kerülnek a társadalmi viszonyokból fakadó szorongásai. Érdekes
megfigyelni ahogy a személyes élmények és traumák összefonódnak a társadalom
elvárásaival.
A fülszöveg szerint önéletrajzi ihletésű regény egy nyomozás történetéről, én azonban másképp éltem meg: számomra ez a történet meghaladja a műfaji korlátokat, ugrál időben, térben, Annie gondolataiban, a saját magához fűződő bonyolult viszonyrendszerben, és talán még annak kapcsán is, hogy mi is a végső célja az írásának.
EGY VÉGTELENÜL SZEMÉLYES, TÖREDÉKEKBŐL ÖSSZEPAKOLT, A LELKÉNEK REZDÜLÉSEIT IS DOKUMENTÁLÓ NAPLÓ, AMELY – HOGY A KEZDETI KÉRDÉSFELVETÉSEMRE IS VÁLASZOLJAK – AZZAL EGYÜTT IS TÚLMUTAT AZ ÖNCÉLÚSÁGON, HOGY ÉREZHETŐEN NEM AZ OLVASÓKNAK, NEM AZ OLVASÓKHOZ SZÓL, HANEM A KÍMÉLETLEN SZEMBENÉZÉSEKET MEGKÖVETELŐ SAJÁT, BELSŐ UTAZÁSÁT ÖRÖKÍTI MEG AZ ÍRÁS FORMÁJÁBAN.
Azonban az írás itt nem csupán annak az eszköze, hogy megörökítsen egy történetet; az írás maga az, ami folyamatában hozza elő az érzéseket, mintha egyenesen a toll hegyéből – vagy a klaviatúra mélyéből – bukkanna elő mindaz, ami évtizedeken át meglapult a lelke mélyén: „ez a szoba az ellenálló valóság, és nem tudom másképp jelenvalóvá tenni, mint hogy szavakkal kimerítem” – fogalmaz Annie Ernaux. Mintha másképp nem is lehetne mindezt előhozni belőle – na, ez a valódi gyógyító írás. Fantasztikus dolog ezt a folyamatot figyelemmel kísérni.
Annie Ernaux
történetében jól tetten érhető, ahogy a családi háttér, a társadalmi
berendezkedés, az elszenvedett traumák, félelmek, cselekedetek és végső soron
az ezekből fakadó döntések hatnak egymásra. Nem gondolom, hogy az lenne a
lényege, hogy a nyári táborban H.-hoz kapcsolódó első szexuális tapasztalatok
miként határozták meg Annie életét, sokkal inkább az, hogy miként illeszkedett ez
a számára meghatározó jelentőséggel bíró, ambivalens érzéseket kiváltó nyár a
szerző életében bekövetkező események körébe, és miként lépett kölcsönhatásba a
többi tényezővel.
A MEGRÁZÓ KÖTET BEFEJEZÉSÉVEL – AMELY RÖVIDSÉGE ELLENÉRE MÉLYEN A BŐRÖM ALÁ KÚSZOTT, ÉS A LEGVÁRATLANABB HELYEKEN TETTE FEL AZOKAT A KÉRDÉSEKET, AMELYEKKEL TALÁN MÉG DOLGOM VAN – VALÓJÁBAN NEM ÉRT VÉGET A TÖRTÉNET.
Ahogy Annie esetében is, számomra is most, írás közben bukkannak elő újabb és újabb jelentésrétegek, nézőpontok és narratívák, nem csupán szorosan a könyv kapcsán, hanem az ebből kiindult, ám magamban „továbbírt” történethez kapcsolódóan is. Talán erről (is) ismerszik meg egy valóban jó könyv.
„Már most elhalványul az emléke annak, amit megírtam. Nem tudom, mi ez a szöveg. Szertefoszlott a cél is, amelyre a könyv írása közben törekedtem. A papírjaim között rábukkantam egy szándéknyilatkozat-szerűségre:
Feltárni a szakadékot, amely az események döbbenetes valóságát, vagyis azt, ahogy egy adott pillanatban megtörténtek, elválasztja attól a különös valószerűtlenségtől, ahogy évekkel később tűnnek elénk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése