Könyvértékelő: Charity Norman - A lányunk férje

Charity Norman – A lányunk férje

[The son-in-law]

Meglehetősen kiléptem a komfortzónámból ezzel a könyvvel. Ha lett volna fogalmam róla, hogy mibe vágok bele, vajon nekikezdtem volna? Valószínűleg nem. Megbántam-e? Egyáltalán nem.
Igazán érzelemgazdag regényről van szó: bánatot és vidámságot is adott. Elsősorban azonban elgondolkoztatott.

Az alapfelállás a következő: Joseph Scott - özvegy férj és apa - hosszú idő után szabadul a börtönből, ahová felesége véletlen meggyilkolásáért került. Három gyereke még egészen kicsi volt akkoriban, mostanra pedig éppen kezdik elfelejteni a történteket, és anyai nagyszüleikkel normális kerékvágásban élik életüket. Josephben azonban az apai szeretet rendületlenül munkálkodik, alig várja, hogy viszontláthassa őket. Ez azonban természetesen ebben a szituációban nem ilyen egyszerű. Érthető módon anyósa és apósa szemében megbocsáthatatlant művelt, így mindent megtesznek, hogy távol tartsák a férfit a családtól.

Tulajdonképpen erről a „harcról”, az újbóli beilleszkedésről, a félreértések tisztázásának vágyáról – valamint a megöregedésről, az élet elmúlásáról szól a regény.

A könyv további érdekessége – a nem mindennapi, megosztó téma boncolgatásán túl -, hogy három különböző szereplő, Joseph, az apa, Scarlet, a tinilány, valamint Hannah, a nagymama nézőpontjából is végigkövethetjük az események alakulását. Mindannyian más-más szemszögből láttatják az olvasóval a dolgokat. Ez segít megérteni a motivációkat, beleásni magunkat abba, hogy adott helyzetben mi-minden állhat a háttérben, amelyet pusztán a felszínt kapargatva sosem ismerhetnénk meg. Ez pedig az, ami segít elgondolkodni. Átültethetjük ezt a való életbe és talán segíthet abban, hogy képesek legyünk nagyobb fokú empátiát mutatni. Hiszen sosem lehet tudni: meghallod, hogy egy ember megölte a feleségét, majd a börtönből szabadulván szeretne találkozni a gyerekeivel – most komolyan, első blikkre mit mondanál? Naná, hogy nem. Ez a könyv azonban segít kicsit jobban megnyitni a szívünket és arra ösztönöz, hogy próbáljuk kevésbé egyoldalúan látni az adott szituációt.

A karakterek jól kidolgozottak és szerethetőek, könnyen tudunk velük azonosulni. Szinte érezhető a jelenlétük. Különösen a nagyszülők, Hannah és Fredrick (Pápi :)) voltak rám nagy hatással. Hannah igazi keménykötésű, határozott nagymama benyomását kelti – belül azonban tele van bizonytalansággal és félelmekkel. Fredrick pedig végtelenül bölcs és jóságos - a legszerethetőbb nagypapa-karakter, akiről valaha olvastam.

Az írónő az érzelmek legkülönbözőbb skáláján vezeti végig az olvasót, akár szeretnénk, akár nem. Őszintén szólva, én nem vagyok az az ember, akit például egy kisbabás videóval meg lehetne hatni (egy kölyökállatossal mondjuk már igen), ám mégis szívszorítónak találtam a regényt.
A gyerekek mindennap megküzdenek édesanyjuk hiányával, miközben megannyi vegyes érzés munkálkodik bennük apjuk iránt, amelyet nem tudnak hova tenni, nem nagyon tudnak kivel megosztani. Eközben ott van az apa, aki azt érzi, hogy egy pillanat alatt csúszott ki a lába alól a talaj, és bármit megtenne azért, hogy újra a gyerekei bizalmába férkőzhessen.

Az elsőre idillinek hitt egykori családi kép is kezd megtörni, ahogy haladunk előre a történetben és bepillantást nyerhetünk az elhunyt feleség életének egy kevéssé ismert szegletébe. Talán mégsem az volt minden, aminek elsőre látszott?

Megismerhetjük az időskori szerelem és szeretet sajátosságait is: a nagyszülők egymás iránt táplált érzéseit, ami néhol egészen megható magasságokba viszi el az olvasót. Érdekes volt erről olvasni – vajon mi tarthatja össze az embereket még ennyi közös év után is? Hogy lehet túllépni a megszokás hatalmán?

Újraolvasnám? Nem. Nem vagyok én mazochista. Ugyanakkor nyugodt szívvel ajánlanám azoknak, akik felkészültek az érzelmek eme széles skálájának befogadására. Megéri.

Ha egyetlen szóval kéne leírnom a könyvet, azt mondanám: felkavaró – a legjobb értelemben.
Kemény.
Nehéz.
Szép.
Ez az élet.

4.5/5