Könyvértékelő: Elin Hilderbrand - A sziget

Elin Hilderbrand – A sziget

[The Island]

Olvassuk melengető nyári napon a vízparton vagy a kertben, egy hűsítő limonádé (de még inkább fröccs) társaságában, mert akkor tudjuk leginkább átérezni.
Olvassuk borongós, nyálkás, hideg napokon, mert pillanatok alatt átmelegíti a szívet.

Olvassuk, hogyha a nagyvárosi pezsgés után egy kis nyugalomra vágyunk, mert átélhetjük, milyen teljes elszigeteltségben tölteni az időt.
Olvassuk, mikor szerelmesek vagyunk.
Olvassuk, mikor reménytelenül vagyunk szerelmesek.
Olvassuk, mikor nem vagyunk szerelmesek.
Olvassuk akkor, amikor boldognak érezzük magunkat,
és akkor, amikor szomorúnak.

Mit tud A sziget? Mindazt - és közben egyáltalán nem azt -, amit a fülszöveg elárul. Lehetne ez egy könnyű, habcsókos, romantikus, kedves történet. Lehetne, de nem az. Nem csak az. Elkalauzol egy kicsit túlexponált világba, ahol egy egészen sajátos hangulat – a nyugalom és nyugtalanság egyvelege - telepszik az emberre.

A könyv a Tate család egy hónapját – valamint nagyjából egész eddigi életüket – meséli el.
Chess a tökéletes lány, akinek tökéletes élete egyik napról a másikra váratlan fordulatot vesz: szakít vőlegényével és ott hagyja álommunkáját. A férfi ezek után sziklamászás közben lezuhan, és meghal. A lány magát hibáztatja a történtekért, amit nem tud feldolgozni, így mély depresszióba zuhan.
Chess húga, Tate természetesen a nővérének tökéletes ellentéte az élet minden területén: soha nem volt rendes kapcsolata, csupán futó viszonyai, soha nem értékelte a művészetet és az irodalmat, soha nem voltak igazi sikerei a férfiaknál, és mindig másodrendűnek érezte magát nővére társaságában.
Birdie a két lány édesanyja, aki harminc év házasság után elvált, és az elnyomott feleség szerepéből hirtelen belebújik egy független nő bőrébe. Próbálgatja magát, elhatározza, hogy bepótolja az elvesztegetett éveit.
India Birdie húga, aki szintén ötvenes éveiben jár, és egyfajta identitás-válsággal küzd. Férje, a néha művész, Bill Bishop évekkel korábban öngyilkos lett, fiai már felnőttek és saját életük van, ő pedig teljesen beletemetkezett művészeti tevékenységébe. Azonban a nőt elsöpri egy váratlan románc, méghozzá egyik diákjával, aki nem csak fele annyi idős, mint ő, de ráadásul a saját neméhez is tartozik.

A négy nő Chess válsága után úgy dönt, hogy elvonul egy hónapra édes magányba régi családi nyaralójukba, a Tuckernuck szigetre, hogy értékes időt töltsenek egymással, és segítsék Chess-t kilábalni a lelki válságból. A civilizációhoz egy módon kötődnek: Barrett Lee-n keresztül, aki egykori gondnokuk, Chuck Lee fia - és egyben Tate álmainak megtestesítője, aki iránt a lány tizenhét éves kora óta plátói érzéseket táplál.

A szigeten töltött idő mindegyikük számára mást jelent: Tate igyekszik rendezni a Barrett irányába táplált érzéseit. Chess naplószerűen megosztja velünk történetét – mi vezetett odáig, hogy egyik nap még vőlegényével tervezgették tökéletes esküvőjüket, másik nap pedig kopaszon és megtörten életében először tényleg egyedül van, és kénytelen végre szembe nézni érzéseivel. India is próbál megbirkózni a múlt árnyaival és egyben szembesülni azzal, hogy mit tartogat számára a jövő – ami közel sem az, amit várnának tőle. Birdie pedig szokatlan érzelmi hullámvasúton találja magát, mely során felbukkan egy új férfi az életében, akivel mintha egymásnak teremtették volna őket, és hihetetlen intenzív viszony alakul ki közöttük. Ám az asszony volt férje, a munkamániás Grant szokatlanul kezd viselkedni, és hirtelen erősebb támasza lesz Birdie-nek, mint egész eddigi életük során.

A regényben viszonylag kevés dolog történik a szó fizikai értelmében, ám – a táj csodálatos leírásai mellett - annál több lelki válságba és küzdelembe nyerünk bepillantást. A történet túlnyomó része visszaemlékezésekből áll, abból, hogy a szereplők és mi is próbáljuk megérteni, hogy mi minden vezetett idáig. Ezen visszaemlékezések segítségével próbálnak rávilágítani arra, hogy merre visz további útjuk, mihez kezdjenek életükkel.

Meg kell mondjam, meglepett a könyv. Igaz ugyan, hogy a fülszöveg nagyjából kifejti, hogy miről szól, mégis egy könnyedebb, „limonádésabb” hangvételre számítottam. Ez nem egészen az. Ugyanakkor mégsem viszi túl nagy mélységekbe az olvasót. Néha picit küzdöttem vele - túl sok volt a folyamatos szenvedés, és nem igazán haladtunk semerre. Ezzel együtt örülök, hogy átrágtam magam rajta, mindenképpen érdekes élményt nyújtott.

Fejsimi jár viszont a borítóért - a hozzám hasonló borítófetisisztáknak igazi élmény rápillantani a könyvre.

jó szándékú 4/5