Könyvértékelő: Herman Koch - Nyaraló úszómedencével

Herman Koch – Nyaraló úszómedencével

[Zomerhuis met zwembad]

Herman Koch legújabb könyvével – ami nekem az első, de biztosan nem az utolsó olvasmányom tőle - aztán feladta a leckét, és valami olyat alkotott, amit nagyon nehéz ténylegesen megragadni. Mert tulajdonképpen mi is a Nyaraló úszómedencével? Egy társadalomkritika? Egy családregény? Egy bűnügyi regény? Egy dráma? Egy thriller? Igazából egyik se, és valahogy mégis egyszerre mindegyik.

A Nyaraló úszómedencével mindenestre igen érdekes koncepcióval foglalkozik. Beférkőzik az agytekervények közé, megfog, és nem enged egyhamar. Pedig tényleg, miről is van szó?

Főszereplőnk egy hétköznapi holland háziorvos-férj-családapa, Marc Schlosser, aki végtelenül lenézi betegeit, és már az első oldalakon eléri, hogy kifejezetten antipatikusnak találjam. Ugyanis eléggé hmm… hogy is mondjam, „bicskanyitogató” nézeteket vall. Végre! Már kezdtem unni a pozitív főhősöket. Szóval a doktor urat nem fogja túlzottan szívébe zárni az olvasó, Koch pedig nem is próbál meggyőzni minket arról, hogy változzon a benyomásunk. Eleinte biztosan nem. Aztán később valamicskét csöpögtet a jó, az emberibb oldalából is, vagy valami olyasmi - de ne szaladjunk így előre.

Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a történetről – bár egyébként számomra nem is ezen van a fő hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy egy adott eseményt ki hogy él meg, hogyan értelmez, majd pedig hogyan dolgoz fel, és lép tovább – az események középpontjában egy nyaraló áll, úszómedencével. Ezzel nagyon meglepőt mondtam, ugye? Egy nyaraló, amin három család osztozkodik: az imént említett Schlosser doktor, illetve a színész Ralph Meier, mindketten meseszerűen tökéletes családjukkal, nyilvánvalóan két-két gyerekkel, valamint a befutott, nagypapakorú filmrendező, Stanley, az „épphogylegális” korba lépett, színésznői babérokról álmodozó kirakatbarátnőjével.

Hogy miért lesz meghatározó ez a nyaralás, arra már a könyv elején utal Koch, aztán visszaemlékezésszerűen vezeti vissza az olvasót annak a bizonyos nyárnak a történéseire. Egy olyan nyárnak az eseményeire, amely mindenki életét fenekestül felforgatta. Hogy kiderüljön, hogyan halt meg Ralph Meier, és miért kell Marc Schlossernek megjelennie a fegyelmi bizottság előtt. Lényegében tehát visszafelé haladunk a logikai sorrendben: tudjuk, hogy mi történt, hogy történt. A kérdés csak az: miért történt?

Számomra a könyv hihetetlenül olvastatta magát, sokszor már oda kellett figyelnem, hogy visszafogjam az olvasást, mert nem akartam túl hamar végezni vele. Szerettem volna alaposan elmerülni a témában, nem csak felszínesen megmerítkezni. A hangulata magával ragadó, és hamar kiderül, hogy Herman Koch bizony egy jó író, és pont, nincs ezen mit ragozni.

Izgalmas, érdekes, elgondolkodtató – és sokszor elkeserítő – meglátások vetülnek fel már az elejétől kezdve, és Koch nem sajnálja ezt tőlünk a későbbiekben sem, egészen alaposan elmerül az emberi viselkedés gusztustalanságaiban. Lehet egyetérteni a szereplők felvetéseivel, cselekményeivel, nézeteivel, erkölcseivel, lehet elutasítani azokat, de kétségtelenül beleszövi magát az ember gondolataiba, és a gyanútlan olvasó – akár akarja, akár nem - elkezd gondolkozni az élet - gyakran igazságtalannak tűnő – dolgain.

Érdekes azt is megfigyelni, hogy hova vezethet egy-egy elhamarkodott következtetés, a félreértések, az előítéletek. Milyen könnyen megláthat valami olyat az ember, ami sosem volt, de szeretné elhinni, szeretné megfogni, szeretné valakire kivetíteni a fájdalmat, valakit hibáztatni, tulajdonképpen bolhából elefántot csinálni.

Nekem személy szerint még jobban is tetszett a regény, mint azt remélni mertem. Egyszerűen elkapott és bekebelezett, anélkül, hogy beleszólásom lehetett volna. Így kell ezt csinálni.

Ajánlom nem egy tipikus, könnyed nyári olvasmánynak a nyaralóba – lehetőleg az úszómedence mellé.

„Már semmi sem ugyanaz: ennél nem létezik jobb kifejezés.  Minden súlyosabbá válik. Főképp az idő. Valami történik ilyenkor az idővel. Nem áll meg igazán, de egyértelműen lassabban kezd telni. Mint a falióra az orvosi váróban. Ül az ember a székén, eltelik öt perc, ránéz az órára, és látja, hogy csak három perc telt el.”

4.5/5