Könyvértékelő: Anna Woltz - Black Box

Anna Woltz – Black Box

Üdvözöllek a Black Box-ban, egy erősen deformált, felelősség-hárító, elborult értékrendű társadalom tökéletes szimbólumában.

Hogy mi az a Black Box? Elég, ha azt mondom Big Brother? Az egész Black Box-jelenség lényegében a valóságshow struktúrára épül - csak éppen gyerekekkel. A Black Box maga a ház, amit alaposan bekameráztak, majd összezártak benne hét – egészen különböző életkorú és viselkedésű - gyereket. Köztük egy börtönt is megjárt kislányt, egy két lábon járó Ticket-reklámbabát, valamint egy milliárdos üzletembert, aki éppenséggel épp csak elhagyta a pelust.

Hollandiában járunk, akár a nem egészen távoli jövőben, akár napjainkban (a kérdés nyitva marad, de nem is lényeges), ahol újfajta őrület hódít a gyereket körében: a Ticket. A Ticket több, mint egy kártya, a Ticket egy fogalom. Egy olyan rendszer, amelynek segítségével egymás tulajdonságait (intelligencia, gazdagság, egészség, külső, vonzerő) értékelik a gyerekek. A cél természetesen, hogy mindenből minél magasabb pontszámot érjenek el. Minél magasabb a pontszám, annál megbecsültebb, értékesebb tagjai a társadalomnak. Tegye fel a kezét, aki szerint ez már most teljesen beteg elgondolás!

A Ticket kezdetben ártalmatlannak tűnt – már így túl azon, hogy óriási megfelelési kényszert tett a gyerekekre -, de csakhamar kiderül, hogy elképesztő hatalom került ezáltal a Ticket-gyerekek kezébe. Ha valami nem úgy működik, ahogy nekik tetszik, akkor képesek bojkottálni komplett márkákat, amellyel pikk-pakk tönkretesznek cégeket. És mit kezd mindezzel Hollandia felnőtt lakossága? Semmit. Semmit! Még támogatja is.

Aztán jön egy ember, aki – jogosan – olyan érdekes jelenségnek tartja ezt, hogy rögtön valóságshow-t csinál belőle. Ekkor csöppenünk az események közepébe: épp ezerrel zajlik a casting.

A szerkesztőségben ott van természetesen maga Az ember, a nagybetűs dokumentumfilm rendező, akinek a fejéből kipattant a Black Box ötlete, Jacob Rijn, továbbá a baromi idegesítő, nyilvánvalóan súlyos kisebbségi komplexusait a környezetén levezető Gonggrijp, a bohókás anyuka, Simone, a huszonéves „tipikusegyetemista” Brit, valamint főszereplőnk, a maga is Ticket-lány Jamie, akit néha azért szívesen fejbe rúgtam volna.

A dráma nem csupán a képernyőn zajlik, hanem a háttérben, a stáb tagjai között is, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire más értékrendet képvisel mindenki. Amint a Black Box házban felüti a fejét valamilyen konfliktus, a szerkesztőségnek el kell döntenie, hogy erre hogyan reagáljon. A reakciók pedig újabb konfliktusokat szülnek.

Ugyan, mi történhet egy csapat gyerekkel, akiket a nap huszonnégy órájában megfigyelés alatt tartanak? Nyilván biztonságban vannak – gondolhatnánk. Ez az illúzió azonban csakhamar elpárolog, és marad helyette a kőkemény valóság. A laikus néző azt gondolná, hogy amint beüt a krach, véget ér minden, a növekvő nézőszámok azonban mindennél fontosabbak. Már semmi sem szent, az emberi – a gyermeki – élet sem. A kérdés már csak az, hogy meddig mennek el? Egy világban, amelyben emberek szabadnapot vesznek ki azért, hogy élőben – természetesen a képernyők előtt - izgulhassák végig a Black Box döntőjét, a szerkesztőség pedig azon agyal, hogy hogyan lehetne még jobban megdobni a nézettségi számokat, lesz-e, aki felismeri, hogy teljesen elszabadult a helyzet, nincsenek fékek, nincs kontroll, nincs már lassan lelkiismeret sem?

Vajon az az ember, akinek még lehetne beleszólása a dolgokba, aki átlátja a helyzetet, aki fel tudja mérni a következményeket, hogyan fog dönteni?

Anna Woltz könyvében rendkívül érdekes társadalmi jelenséget vet fel és jár körül, amely valahol igen felkavaró és sokkoló. A történetet nem húzza sokáig, ami szerintem még inkább rátesz arra az érzésre, hogy mennyire gyorsan kicsúszhat a kezünkből az irányítás. Jött és letarolt mindent.

A borító remekül el lett találva. Nem csupán önmagában is nagyon látványos, ha azt sem tudjuk, miről szól a könyv, de emellett ügyesen kifejezi a könyv tartalmát is. Emellett pedig még élesebb kontrasztot ad: a sztori ugyanis keményen odavágja az embert, amelyet a cuki színes borító tovább fokoz, mintha még pluszban a képünkbe röhögne. Mosolygós gyilkos.

„De mi van azokkal az emberekkel, akik semmiben sem jók? Akik csúnyák, buták és szegények, de mondjuk, viccesek és ügyesek? Valószínűleg jobb, ha nekik nincs Ticketük.”

4/5