Eduardo Sacheri – Ilyen a boldogság
[Ser feliz era
esto]
Hogy van az, hogy Eduardo Sacheri, egy felnőtt férfi
ilyen ügyesen és remek érzékkel tudja megjeleníteni egy tizennégy éves kamaszlány belső
vívódásait, dilemmáit, gondolatait, érzéseit? Hogy lehet, hogy ilyen jól ráérez azokra az apróságokra, amelyektől egy karakter tényleg emberi lesz, és közel érezzük magunkhoz? Valamit nagyon tudhat ez a pasi.
Az Ilyen a boldogság tényleg az életről szól.
Emberekről, érzésekről, viselkedésekről, kapcsolatokról, a külvilágról és a
saját belső világunkról. Arról, hogy hogyan élünk együtt, hogy az élet mennyire
kiszámíthatatlan, és mennyi fájdalom és szépség rejlik a kiszámíthatatlansága
és maga az emberi lét mögött.
A történet alappilléreit az érzések adják, és nincs
ebben semmi nyálas. Átlagemberek átlagélete, átlagos szituációk – amelyek mégis
mindannyiunk számára mást jelentenek, és máshogy éljük meg őket.
Ahogy a fülszöveg is okosan összefoglalja: a könyv két
magányos, sebzett emberről szól – nevezetesen a tizennégy éves Sofíáról,
valamint újonnan megismert édesapjáról, Lucasról, akiket az élet váratlanul összesodort,
hogy aztán megtanuljanak együtt élni, együtt szembenézni az élet kihívásaival.
Ez pedig nem könnyű.
Sofíának fenekestül felfordul az élete, amikor
elveszíti édesanyját, és belecsöppen egy egészen más világba. Új emberek, új
környezet, új kihívások. Lucasnak sem könnyű, aki most szembesül azzal, hogy
egyáltalán van egy lánya, akit valahogy bele kell illesztenie jól bejáratott,
kényelmes kis életébe. Ők ketten azonban váratlan hatással vannak egymásra,
mintha csak tükröt tartanának egymás elé, mintha csak megvilágosodtak volna.
Szép lassan, apránként kezdenek megnyílni egymásnak, hogy aztán rájöjjenek: a
boldogság nem feltétlenül abban a formában érkezik, ahogy várnánk. A boldogság
nem kézzelfogható. A boldogság létezik – bár ők ezt eddig nem ismerhették.
Az Ilyen a boldogság egy végtelenül szép, igényes
nyelvezetű, bájos és szívszorító történet, sok-sok humorral, ugyanakkor –
amitől tartottam is kicsit – mégsem az a végigzokogós típusú. Inkább megmosolyogtatja
az ember szívét is, miközben időnként elfacsarodik.
Maga a könyv formátuma is szerencsés, legalábbis én kedvelem, ha inkább több fejezet van, azok azonban rövidebbek, jól tagolt a szöveg. Számomra így sokkal olvasmányosabb, ráadásul ötletes címeket is kaptak ezek a rövidke fejezetek, amelyektől még szerethetőbb az egész.
Sacheri nem lő el mindenféle kliséket a tipikus
apa-lánya kapcsolatról, nem akad le ott, hogy Sofía mikor kezdi „apának”
szólítani Lucast, és mikor mondják azt, hogy „szeretlek”, mert egyszerűen nem
ez a lényeg. Pusztán a szavak majdhogynem üressé váltak. Nézzük csak meg hány
kérészéletű kapcsolatban hívják egymást a párocska tagjai „életemnek”, hányszor
mondják azt, hogy „örökké szeretlek”, hogy aztán jövő héten már másnak mondják
ugyanezeket. Egy olyan világban, amelyben ezek az eredetileg nagyon is szép
gondolatok ennyire elcsépeltté váltak, örülök, hogy Sacheri nem hagyta magát
bedarálni, hogy túllépett ezeken.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a két főszereplő mellett
egy harmadik főbb karakter is belekerült a képbe: Lucas felesége, Fabiana, aki
ugyancsak most szembesül vele, hogy férjének van egy tinédzser lánya – valaki mástól.
Fabiana karaktere is megérne egy külön történetet, itt mindenesetre
megtestesíti minden házasság előtt álló férfi rémálmát, aki olyan papucsot
csinált férjéből, hogy az már mesebeli.
Összességében tehát egy nagyon klassz kis olvasmány az
Ilyen a boldogság, amelyet azt hiszem, mindenkinek tudnék ajánlani, és ajánlok
is - mert jól esik az ember lelkének, ad valami kis pluszt, amitől azt érezzük,
hogy milyen szép is az élet. Milyen jó, hogy vagyunk. Még ha néha
sokszor fáj is. A boldogság létezik. És mindenkinek mást jelent.
„Legalább ő nem neheztelőn néz rá. Igazából nem is lenne joga neheztelni. De mindegy. Az emberek egy csomószor viselkednek seggfejként, pedig nem is lenne joguk hozzá.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése