Anna Banks – Poszeidón
[Of Poseidon]
Huhú, íme egy újabb könyv, amelynek az értékelésénél
problémába ütközöm. Hogy miért? Mert alapvetően nem gondolom azt, hogy egy
rossz könyv lenne, sőt, a maga
kategóriájában egészen korrekt, bár azért így is vannak vele kisebb gondok.
A hangsúly azonban azon van, hogy a maga
kategóriájában, amiről pedig kiderült, hogy nem kifejezetten passzol ahhoz,
amit én a magam kategóriájának neveznék. De azért igyekszem amennyire csak
tudom objektíven értékelni.
Tehát. Ha valaki tényleg nem akar gondolkodni, nem akar
olyan történettel szembesülni, amely esetlegesen gondolatokat ébreszt benne,
ellenben nincsenek ellenére a különböző fajokon átívelő szerelmi történetek,
akkor annak feltétlenül ajánlom a Poszeidónt. Aki azonban úgy érzi, hogy ez nem
elég – ahogyan én is éreztem -, az ne várjon csodát a könyvtől.
A történetben két nagyon különböző világ ér össze: az
általunk is ismert világ a szirének csodálatos világával. Egész látványos film
lehetne. Sajnos azonban a könyvben nekem ez valahogy annyira nem jött át.
Szóval főszereplőnk a tizenéves Emma, akit egy tragédia során összesodorja (haha) az élet egy szirénnel, Galénnal,
hogy aztán véget nem érő kálvária kezdődjön közöttük. Természetesen mindketten
vonzódni kezdenek a másikhoz, de
persze ez nem ilyen egyszerű. És a legnagyobb problémát nem az jelenti, hogy
félig-meddig különböző fajokhoz tartoznak, hanem a szirén törvények értelmében
Emma a fiú bátyjához kellene, hogy tartozzon. És akkor jön a szenvedés.
Sajnos az egyébként egészen érdekesnek tűnő szirén
világba elég minimális betekintést sikerül kapnunk, pedig tényleg
varázslatosnak hangzik. A hangsúly leginkább magukon a szereplőkön van:
elsősorban természetesen Emmán és Galénon, de sokat szerepel a fiú nővére,
Raína, valamint barátja, Tóraf is, akik amúgy egészen jól felépített
karakterek, nekem legalábbis szimpatikusabbak, mint főszereplőink. Megjelenik
dilemmaként az is, hogy Emma vajon mihez kezdjen: eldobja egyetemi
tanulmányairól és a „normális” életről szóló álmait, és jajdeklisé hallgasson a szívére? Illetve Galén oldaláról olyan
kérdések fogalmazódnak meg, mint az egyén és közösség érdekeinek prioritása:
azaz, oké, hogy én ezt akarom nagyon, de a közösség meg totál mást kívánna meg
tőle. Ilyenkor mi van?
Szóval azért nem teljesen felszínes a dolog, de aztán
jönnek olyan részek, hogy a fejemet vertem volna a falba – ezek általában a
„klasszik” húderomcsi jelenetek, így
szeretlek-úgy szeretlek, így utállak–úgy utállak, illetve Emma anyjának a
részei, akit megfojtottam volna egy kanál vízben, annyira rémesen irritáló.
És ha már a kedves anyukáról van szó: a könyv legvégére
azért sikerült berakni vele kapcsolatban egy igen meglepő csavart, amely
tekintve a regény egészét tényleg pozitív csalódás volt, és sokat segített a
sztorin. Csak kár, hogy itt véget ért.
Mi tehát a tanulság? Az, hogy továbbra sem szerettem
meg az idegesítő tinédzser románcokat. Ezen kívül pedig az, hogy úgy egyébként
a fiatalabb korosztály számára (vagy az ilyen könyveket kedvelők számára) nem
egy rossz olvasmány ám a Poszeidón, a maga kis hibáival együtt, és bár lehet,
hogy most úgy hangzik, azért nem éreztem kidobott időnek azt, amit rászántam.
Néhol egészen elszórakoztatott - csak mégsem lett enyém a könyv.
„A reggeli dagály nagyszerű társ annak, akinek nem hiányzik, hogy emberek vegyék körül. Megnyugtat, megvigasztal, és nem követel semmit. A nap azonban igen. Minél magasabbra hág, annál inkább emlékeztet arra, hogy semmi sem tartóztathatja föl az idő múlását. Nincs menekvés előle.”
3.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése