Érdekes belegondolni, hogy néha az emberhez kerül
egy-egy könyv, amiről nem is gondolná, hogy mekkora hatással lesz rá, pedig
lehet, hogy ha a körülmények máshogy alakulnak, kézbe sem veszi, észre sem
veszi. És ilyenkor utólag hálát adunk a sorsnak, hogy hozzánk vezette ezt a
könyvet, mert érezzük, hogy egy picit mi is más emberré, többé válunk az
elolvasása után. Na, valahogy így alakult az én viszonyom is ezzel a bizonyos
prémkabátos Madonnával. Jött, és egész egyszerűen letarolt. Instant szerelem.
Amikor a kiadó megkeresett, hogy itt volna ez a könyv,
és írnék-e róla, akkor megnéztem, mit lehet tudni róla, és úgy voltam vele,
hogy végül is érdekesnek tűnik, de magamtól nem vettem volna kézbe egy
könyvesboltban, maximum annyi időre, hogy megcsodáljam a tényleg gyönyörűséges
borítóját. Az Európa Kiadóban még sosem csalódtam egyébként, ami a
borítóterveket illeti, nálam mindig maximálisan betalál, és az esetek nagy
részében a tartalmuk is harmonizál a külcsínnel. Na de még így sem gondoltam
volna…
Sabahattin Ali könyve egy valódi gyöngyszem, ami fogta
a kis lelkem, és darabjaira tépte a maga egyszerű igazságaival, líraiságával,
nagyon is emberi karaktereivel, akik közel sem hibátlanok, de éppen ettől annyira
szerethetőek. Tette ezt a legjobb értelemben (hogyan lehet jó értelemben széttépni egy lelket, nem tudom, de
lehet!), úgy, hogy az utolsó oldal elolvasása után azonnal a kedvenceim
közé került a regény, és miután a környezetemben mindenkire szépen sorban rátukmáltam,
biztos, hogy előkelő helyet fog elfoglalni a polcomon, ahol gyakran rátévedhet
a pillantásom, hogy újra és újra feleleveníthessem az olvasottakat.
A könyv ráébreszt az emberi lét kettősségére: arra a mérhetetlen
fájdalomra, amely az embert elkísérheti élete során, és közben arra a csodára,
amit maga az élet jelent. Gyönyörű és kegyetlen egyszerre. Roppant különleges.
Ahelyett, hogy metaforákban áradozok, ideje rátérnem a
cselekményre is, amelyet nagyon felületesen fogok csak érinteni, ugyanis egyrészről
nem a cselekményen van a hangsúly, másfelől spoilerezésbe semmiképp sem
szeretnék bocsátkozni. A Madonna prémkabátban egy szerelemi történet. Hogy mi?!
De hát én azokat nem szeretem… És mégis, sokkal több annál! Valójában egy
nagyon különleges kapcsolat kialakulásába tekinthetünk bele két kivételes,
mégis egészen egyszerű ember között, ami tele van szépséggel és fájdalommal. A ’20-as
évek Berlinjében járunk, ahol egy zárkózott török fiatalember próbálja
megtalálni az élete célját, de többnyire csak sodródik a napokkal. Mászkál,
ismerkedik a hely kínálta lehetőségekkel, egyik galériából a másikba vetődik,
és így talál rá a prémkabátos Madonnára – a galéria falán. Ugyanis egy
festmény. Egy festmény, amely annyira magával ragadja a férfit, mint még
életében soha semmi, megrögzötté válik, felkutat róla mindent, aztán egy nap az
élet elé sodorja a prémkabátos Madonnát a maga hús-vér valójában. A festmény
ugyanis valójában egy önarckép egy fiatal művésztől… Innentől pedig nincs
megállás, a lélek olyan mélységeibe pillanthatunk bele, amennyire talán saját
magunkéba sem szoktunk.
Őszintén és tiszta szívből tudom ajánlani ezt a sodró
lendületű, egyedi hangulatú, magával ragadó könyvet. Mindenkinek. Hálás vagyok
a sorsnak (és persze az Európa Kiadónak), hogy elolvashattam.
„Bármilyen értékes tárgy, vagyon vagy boldogság elvesztésének fájdalma enyhül idővel, csak az elszalasztott alkalmakat nem tudjuk feledni, valahányszor eszünkbe jutnak, újra és újra sajogni kezdenek.”
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése