Herman Koch –
A vacsora
[Het diner]
Tényleg nem tudtam, mire számítsak A
vacsorától. Mi lesz ez? Egy krimi, egy thriller, egy szatíra, vagy valami
egészen más? Befejezvén a könyvet még mindig nem egészen világos, hogy hogyan
sorolhatnám be, ugyanis a könyv egyaránt tartalmaz mindezekre hajazó elemeket,
mindemellett pedig erősen bírálja a társadalmunkat, valamint roppantul
megosztó, és mondjuk úgy: politikailag
nem éppen korrekt karaktereket helyez a középpontba (ahogy tette azt Koch a
Nyaraló úszómedencével esetében is).
Ami azonban kétségtelen, az az, hogy A vacsora
hihetetlenül olvastatja magát, kis túlzással kettőt pislogtam, és már a végére
is értem. És bár nem egy kifejezetten hosszú olvasmány, mégsem ez volt ennek az
elsődleges oka. Egyszerűen annyira hamar, annyira könnyen bedarált és magával
ragadott a történet, hogy mire felocsúdtam, már benne is voltam a sűrűjében. Ez
kérem szépen egy jó könyv ismérve.
A regény érdekessége, hogy lényegében mindössze
egyetlen este – egy éttermi vacsora, gondoltátok volna? – történetét meséli el, közben időnként
vissza-vissza ugrálva térben és időben, hol több évre, hol csak néhány hónapra
visszamenőleg. Egyébként ez abszolút követhető, nem fogunk belezavarodni.
Narrátorunk a középkorú holland családapa, Paul Lohman,
aki feleségével, Claire-rel egy húdefancy - amolyan tipikus pofátlanul túlárazott, de mikroszkopikus adagokat felszolgáló - étterembe indul vacsorázni híres politikus bátyjával, Serge-dzsel, és annak
feleségével, Babette-tel, hogy megvitassanak egy – a fiaikat közvetlenül érintő
– igen fontos, és nem kevésbé sokkoló kérdést. A fiúk ugyanis belekeveredtek
egy kegyetlen emberölési ügybe, amelyet – egyelőre – még sikerült titokban
tartaniuk, de tudják, hogy a helyzettel kezdeni kell valamit. A szülőknek azonban van
egy sajátossága: tényleg úgy védik gyerekeiket, akár az anyatigris. Foggal-körömmel. Akkor is,
ha éppenséggel bűnösök. Akkor is, ha amúgy elítélik őket.
A dolgot tovább bonyolítja, hogy Serge ismert politikus, akit úton-útfélen leszólítanak, és éppen arra készül, hogy elinduljon a választásokon. Az eset tehát a karrierje szempontjából is beláthatatlan következményeket hordozhat. Tehát mit is lehet kezdeni mindezzel?
Szóval lássuk be, Koch ismét egy igazán érdekes, ám
kegyetlen szituációt állított középpontba, én pedig egyre inkább rájövök, hogy
imádom ezt az embert, és naaagyon szeretném, ha nálunk is megjelenne a Dear Mr. M, és már látatlanban
megelőlegezem neki a bizalmat.
A vacsorának is (ahogyan a Nyaraló úszmedencévelnek is) az egyik érdekessége és erőssége az,
hogy szociálisan rendkívül érzékeny témákkal foglalkozik - amelyeket éppen ezzel a korábbiakban már említett
politikailag nem éppen korrekt tálalással tesz még hatásosabbá és
erőteljesebbé. Ami egyeseknél biztosan kiveri a biztosítékot, de aki vevő az
ilyesmire, annál szerintem telitalálat. Nálam legalábbis az.
Úgyhogy Koch egy zseni, ez számomra már nem is kérdés. Lehet őt imádni, lehet őt utálni, lehet akár a kettőt egyszerre is, de egy valamit nem lehet: szó nélkül elmenni mellette. Provokál, érzéseket vált ki. Rettentő ügyesen ötvözi a különböző elemeket, amivel eléri azt, hogy nagyon
nehezen lehessen besorolni bárhova is, és élvezetes történetmeséléssel vegyíti
a polgárpukkasztóbbnak nevezhető, fontos társadalmi kérdéseket, amelyeket
előszeretettel állít regényei középpontjába.
Csak ajánlani tudom. Lássátok meg benne az iróniát, érezzétek ki a cinikus megjegyzéseit, és használjuk mindezt arra, hogy ráébredjünk, időnként mennyire álszent és felszínes világot is élünk. Mert fel kell ismerni - hogy aztán tehessünk ellene.
„Ha meg kellene határoznom, mi a boldogság, azt mondanám, hogy a boldogság az, ami beéri önmagával, amihez nem kellenek tanúk.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése