A nagymamák és az LSD esete | M. C. Beaton - Agatha Raisin és a gyilkos lekvár

M. C. Beaton – Agataha Raisin és a gyilkos lekvár

[A Spoonful of Poison]

Korábban már írtam összefoglalóan az Agatha Raisin-sorozatról, ezúttal pedig a legújabb (mármint nálunk legújabb, úgy egyébként sokkal előrébb jár a sorozat) részéről szólnék röviden. Merthogy aki most kapcsolódna be Agatha Raisin világába, az akár ezzel a kötettel is nyugodtan megteheti, világmegváltó dolgokról ígérem nem marad le.

A könyv egyébként az a tipikus halál könnyed olvasmány, amit mondjuk vízparti dögléshez ajánlanék, ha nem október lenne - de kit érdekel.

Nem különösebben dolgoztatja meg a kis szürke agysejteket, cserébe viszont maximálisan kikapcsol. És pont ezt várom el, ha M. C. Beaton nevét meglátom.

Szóval az ötvenes éveiben járó szingli, ám a szerelmet folyamatosan mániákusan hajkurászó Agathánkat ezúttal egy közeli falu, Comfrey Magna lelkésze bízza meg a helyi vásár lebonyolításával. Agatha ugyanis korán nyugdíjba vonult PR-szakemberként valamihez nagyon ért: hogyan kell világraszóló hírverést csinálni. A dolog jól sül el, sőt túl jól is, hiszen az egyébként csendes brit falucskát teljesen megtöltik a nézelődők. Váratlanul azonban – mármint a sorozatot ismerők számára nyilván nem váratlanul – tragédiába torkollik a vásár: két helyi öregasszony lesz öngyilkos. Persze jó detektívregényhez illő módon csakhamar fény derül rá, hogy valójában az öngyilkosságok mögött valami más áll – drogot tettek a lekvárba.

Na erre a helyzetre mondják azt, hogy ilyen az, amikor két világ összeér. Mert hát lássuk be, elég szürreális szituáció, amikor egy falusi nagymama olyan LSD tripet él át a helyi lekvárnak köszönhetően, hogy aztán leveti magát a templom tetejéről. Ezen a ponton gondolhatnánk azt, hogy mi az isten ez a könyv?! – de nem kell. M. C. Beaton ugyanis mindig jó érzékkel nyúl az ilyen egészen nevetségesnek és végtelenül idétlennek tűnő témákhoz is, és baromi szórakoztató, cseppet sem erőltetett módon tálalja azokat.

És hogy ez minek köszönhető? Nyilván a sztori maga sohasem különösebben nagy szám, így van ez a Gyilkos lekvár esetében is, viszont nagyon jól eltaláltak a karakterek, tökéletesen élvezetes az egész, és olyan fokon kapcsolja ki az agyunkat, hogy azt mondjuk: ez igen, ilyet kérek még. Mert erről szól az egész sorozat, így pedig ez a könyv is: szórakoztatást nyújt, segít kilépni a mindennapok feszített tempójából, és időnként megnevettet a maga egyszerűségével. Nem váltja meg a világot, de nem is ez a célja.

Tehát visszatérve magára a cselekményre: a tragédia – ahogy ez várható – felbolygatja a falu életét, és a lelkész azzal a lendülettel meg is bízza Agathát egy újabb küldetéssel: derítse fel a bűntényt. Mert hát Agatha Raisinnek van ám egy nyomozóirodája is. Az pedig határozottan nem egy hátráltató tényező, hogy ebben segítségére van a falu egy jóképű özvegye, George Selby is. Aki lehet, hogy kicsit furcsa, de az egyébként éles eszű Agatha tekintetét már el is ködösítette a felvillanó románc halványka lehetősége, ilyenkor pedig hajlamos szemet hunyni bizonyos dolgok felett. Amik felett nem biztos, hogy kellene.

Aki esetleg nem ismerné M. C. Beaton Agatha Raisin-sorozatát, annak először is javasolnám ezt a bejegyzést még júliusból, ahol írtam róla bővebben, viszont nyugodt szívvel tudom ajánlani pusztán ezt a kötetet is ismerkedésre. Sosem késő bekapcsolódni.

Az Agatha Raisin és a gyilkos lekvár tehát abszolút hozza a megszokott színvonalat, a megszokott karakterekkel és történettel, nem emelkedik ki a sorból, viszont gyengébbnek sem tartom. Korrekt, na. Pont ezt vártam.

„- Maga olyan, mint az áttért katolikusok. Ha nekem nem lehetnek többé örömeim, akkor másnak se legyenek.”

4/5