Caleb Krisp – Ivy Pocket és az Óragyémánt
[Anyone But
Ivy Pocket]
Időnként tényleg nem árt kilépnie az embernek a
komfortzónájából, ami pillanatnyilag azt jelentette, hogy vérben tocsogós,
kegyetlenkedős thrillerek (na jó, tényleg szoktam mást is olvasni) helyett ezúttal
egy „gyerekkönyv”-féleséget (de tényleg csak féleséget, gyerekkönyv-voltát ugyanis terveim szerint módszeresen megcáfolom az
elkövetkezendőkben) vettem a kezembe.
És milyen jól tettem!
Egyfelől ha valami, hát Ivy Pocket tényleg igazi
felüdülést és kikapcsolódást jelentett. Leginkább közvetlenül alvás előtt. Ilyenkor – még
ha előtte valami fajsúlyosabb regényt is olvastam – afféle záróakkordként
felcsaptam még Ivy történetét néhány oldal erejéig, és tényleg meglehetősen jól esett
belemerülni kissé együgyű kalandjaiba.
Ivy Pocket kortalan. Mármint maga Ivy, a főszereplőnk
tizenkét éves, de a regény tényleg mindenféle korosztálynak szól. Eleinte
tartottam ám tőle, hogy ugyan már, minek akarok én elolvasni egy gyerekeknek
szóló könyvet, de szerencsére hamar rájöttem, hogy a) vagy én vagyok valójában
egy nagyra nőtt óvodás, vagy pedig b) Ivy Pocket ugyanúgy meg tudja szólítani a
felnőtt korosztályt is, mint a fiatalabbakat. Vagy lehet, hogy mindkettő
igaz.
A regény érdekes egyvelege a krimire hajazó elemeknek,
a misztikumnak, valamint a tipikus faragatlan (ez milyen jó szó már) brit humornak.
Főhősünk tehát a már sokat emlegetett Ivy, az árva
szobalány, akinek a karaktere egyszerre roppant irritáló és nagyon is
szerethető, de kétségtelenül igen humoros. Ezt a fajta elvetemült brit humort
el tudom képzelni, hogy egyesek túl soknak és/vagy erőltetettnek érzik, de
engem kifejezetten szórakoztatott, rengetegszer felröhögtem. Szóval Ivy-t
megbízza egy borzasztó és kövér (emellett pedig borzasztókövér) grófnő, hogy juttasson el egy bizonyos Matilda
Butterfield-nek egy óragyémántot. Pontosabban az Óragyémántot. Ezért pedig busásan megfizeti. Könnyűnek tűnik a
feladat, így a lány kapva kap az alkalmon, ám arra természetesen nem számít,
hogy milyen bajt hoz a későbbiekben a fejére az Óragyémánt.
Hogy milyen bajt? Mindenfélét. Ezen a ponton egészen
misztikus elemek is megjelennek a történetben, amik nélkül bevallom, én
meglettem volna, de végül is mégiscsak erre épült a sztori.
A cselekményről túl sokat nem szeretnék elárulni,
legyen az elég, hogy – ahogy az várható volt – Ivy felkerekedik, hogy Párizsból
Londonba menjen a tehetős, ám annál szörnyűségesebb Butterfield-família
birtokára, ahol a grófnő utasítása szerint néhány napot el kell töltenie,
mielőtt Matilda (aki mellesleg a legirritálóbb, leghisztisebb hülyegyerek)
születésnapi bálján átadja az Óragyémántot. Ivy itt tartózkodása azonban közel
sem zökkenőmentes, és közben furcsábbnál furcsább szereplők tűnnek fel.
Két szívfájdalmam van a könyvvel kapcsolatban,
amelyeket most kiemelnék: egyrészről én picit úgy érzem, hogy egy ilyen sztorit
nem feltétlenül szükséges 316 oldalon keresztül nyújtani, mint a rétestésztát,
másfelől pedig, ha már eddig húzzuk, akkor ne csapjuk össze ilyen hirtelen a
végét. Mert amíg a könyv legnagyobb részében lassacskán haladgattunk előre, mindent
és mindenkit megismerve, addig az utolsó oldalak cselekményén annyira gyorsan
szaladtunk át, miközben annyi minden történt, és annyira pikk-pakk akart az író
mindent megmagyarázni az olvasónak, hogy egyszerűen nincs időnk feldolgozni, és
már azt vesszük észre, hogy hopp, ennyi volt.
A könyv engem személy szerint elsősorban nem a
cselekményével fogott meg, hanem az egyedülálló és szerethető, emellett pedig
igen humoros atmoszférájával, amely átjárja a lapokat, és az ember egészen bele
tud feledkezni. Egyfelől van egy Lemony Snicket-féle A balszerencse áradása (A Series of Unfortunate Events)
hangulata, másfelől nekem valamiért picit Tim Burton stílusa is beugrott, csak sokkal
könnyedebb, sokkal britebb kiadásban.
Röviden-tömören: ha valami végtelenül könnyed, de szórakoztató,
angol humort nem mellőző olvasmányra vágytok, ami tényleg ellazítja lefekvés
előtt az agytekervényeket, akkor olvassatok Ivy-t!
„Általában remekül megy nekem a várakozás. Egyszer például egy csodára vártam. Hét és fél hetet. De nem adtam fel.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése