Samantha Hayes – Míg enyém leszel
[Until You’re Mine]
A pszicho-thrillerek egyik szépsége az, hogy
elképesztően hamar képesek magukkal ragadni, és a könyvhöz szegezni az embert.
Ha valaki átmenetileg olvasási válsággal küzd, akkor tuti a műfajból ajánlanék neki könyvet.
Ezzel együtt a Míg enyém leszel mégsem az a kategória,
ahol az ember csak úgy kapkodja a fejét, hogy aztamindenségit, most meg mi
történik. Legalábbis nagyjából úgy a háromnegyedéig nem az. Ott azonban úgy
elkezdenek felpörögni az események, hogy ettől kezdve azért tényleg egészen
esélytelen, hogy az ember lerakja a könyvet, és csak pislog nagyokat, hogy he?! Ez komoly?
Szóval Hayes szépen bolondot tud csinálni az emberből, de lássuk be: ez többnyire a pszicho-thrillerek elengedhetetlen velejárója.
Alapvetően szerintem hamar „otthonosan érezzük
magunkat” (oké, ez így furán hangzik, de tényleg) a könyv atmoszférájában, tehát könnyű belefeledkezni, ám mégis
kissé vontatott a történet - méghozzá egész sokáig. Nem szenvedős, nem extrém lassú, de
picikét vontatott. Én egyébként ezeket a részeket is szívesen olvastam, volt
időm agyalni a sztorin, igyekeztem összerakni a darabkákat, de valójában
teljesen feleslegesnek bizonyultak az erőfeszítéseim. Néhány dologra ráéreztem,
de a vége azért felért egy kisebbfajta pofonnal.
Ja, hogy a sztoriról még nem mondtam semmit? Hű, hát hol
is kezdjem… A történetünket három különböző nő meséli el (ebben a könyvben
pasiknak nem sok keresnivalója van): Zoe, a bébiszitter,
Claudia, aki Zoét alkalmazza, valamint a kőkemény nyomozónő
karaktere sem hiányozhat, akit Lorraine Fisher testesít meg.
Az egész könyv központi témája nem más, mint maga a
terhesség. Ami azért elég fura bármilyen egyéb kontextusban, ami nem valamiféle kismama-kisokos. Szóval a könyvben mindenki terhes, vagy legalábbis az akar lenni. Oké, ezt így eléggé
kisarkítottam, de nagyjából ilyesmiről van szó. És hát ugyebár egyesek bármit megtennének, hogy gyereket
szerezzenek – és akkor innentől indul a thriller vonal.
Claudia terhességének már igencsak előrehaladott
állapotában jár, amikor a kissé furcsa, de amúgy roppant professzionálisnak tűnő bébiszittert, Zoe Harpert alkalmazni
kezdi. Zoe referenciái kifogástalanok, a gyerekekkel fantasztikusan viselkedik,
Claudiában azonban mégis újabb és újabb kételyek merülnek fel a nő
személyazonosságát és hátterét illetően. Zoe kétségtelenül roppant
titokzatos az olvasóval szemben is, és furcsábbnál furcsább viselt dolgai
vannak, amelyek hatására bennünk is megannyi kérdés merülhet fel.
Mindeközben Lorraine Fisher nyomozó két szálon is küzd:
egyrészről egészen mélyen belemerülünk magánéleti gondjaiba, amelyet azt
hiszem, hogy sokan átéreznek, másfelől titokzatos – és rendkívül felkavaró -
gyilkosságok ütik fel a fejüket. Valaki terhes nőket támad meg, és egész egyszerűen
kivágja belőlük születendő gyermeküket. Ja igen, ha még nem mondtam volna, ez egy elég beteg történet.
A sztori tehát lássuk be: elvetemült a javából, nem
éppen könnyed, de azért annyira nem kell tőle megijedni, brutális dolgok
történnek ugyan benne, de ezzel együtt – a lehetőségekhez képest – nem
kifejezetten gyomorforgató módon tálalja ezt nekünk az írónő. Terhes nők azért inkább talán kerüljék…
„Szerette hosszú éveken át, amikor rajtakapta, ahogy őt nézi, mintha része lenne az ő életének, akárcsak saját szíve dobogása. Azt, ahogy zenét hallgatott a kocsijában, túlságosan is hangosan, és azt, hogy elaludt a moziban. Azt, hogy borzalmas ajándékokat hozott neki a születésnapjára, és mindig a kinyúlt szürke pulcsiját hordta a lyukkal a hóna alatt, ha szabad volt a vasárnapja. Azt, ahogy golfozni kezdett tavaly nyáron, aztán hirtelen abbahagyta, meg ahogy ragaszkodott hozzá, hogy a törvényszéken élénk színű zoknikat hordjon.
Nevetséges, kicsi dolgok, amelyeket ha összead az ember, nagyobbak, mint az élet maga.”
jóindulatú 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése