Végtelenül igaz és emberi | J. K. Rowling - Átmeneti üresedés

J. K. Rowling – Átmeneti üresedés

[The Casual Vacancy]

Sokáig halogattam Rowling híres, felnőtteknek szóló regényét, de végül csak rávettem magam. Aminek először örültem. Aztán kifejezetten frusztrált. Szenvedtem. Majd imádtam. Ha van könyv, amivel igazán hullámzó a viszonyom, akkor az az Átmeneti üresedés. Aki nem szeret megküzdeni egy igazán jó történetért, annak nem fogom ajánlani, de őszintén szólva nem érdemes kihagyni.

Hogy miért ennyire sokoldalú maga a történet, és az a hatás, amit kivált az olvasóból?

Nem könnyű kérdés. Mint ahogy maga a történet sem az. Mindenekelőtt azt mondanám, hogy végtelenül emberi. Ebből következik, hogy tele van hullámvölgyekkel: időnként frusztráló, máskor idegőrlő, majd felemelő, olykor megmosolyogtató, de legfőképpen végtelenül igaz – és emiatt gondolom azt, hogy mindenkinek megéri átküzdeni magát rajta. Nem lesz egyszerű menet, de megéri.

Az Átmeneti üresedés is egyike azoknak a könyveknek, amelyek esetében nem magán a cselekményen van igazából a hangsúly, hanem az emberi kapcsolatokon, az emberi viselkedéseken, azokon a kisebb-nagyobb momentumokon, amelyek alakítják a személyiségünket, a hozzáállásunkat, a tetteinket.
(Megjegyzés: aki vevő az ilyen típusú könyvekre, azoknak mindenképp ajánlanám még A pofont, a Zuhanás előttöt, A vacsorát, a Nyaraló úszómedencévelt illetve az Amit sohase mondtam el c. könyvet is.)

Nehéz olvasmány. Habár a stílusa gördülékeny (mit is várunk Rowlingtól?), a nyelvezete egyszerű (bár a brit tájszólás magyarra fordítása számomra azért megkérdőjelezhető volt, bár az a helyzet, hogy magam sem tudom, hogyan fordítottam volna), de sokáig nem könnyű átlátni, és időnként megfekszi az ember gyomrát. Jó értelemben. Van ilyen? Nem biztos, de most lesz.

Egy kisváros, Pagford mindennapjaiba kapunk bepillantást a regényben, ami sok-sok szereplőt jelent, és ezt eleinte nehéz fejben tartani, nekem speciel többször kellett visszalapoznom, de akinek jobb a memóriája, annak ez lehet, hogy nem okoz gondot. Azonban idővel úgyis megjegyezzük a karaktereket, onnantól kezdve pedig jöhet a tömény olvasási élmény. Én pedig nem győzőm hangsúlyozni, hogy mennyire megéri átküzdeni magunkat eddig a pontig, mert Rowling cserébe tényleg sokat ad az olvasónak, ha már vette a fáradtságot, és eljutott idáig. Szóval a kulcsszó (ami kulcsmondat): nem szabad feladni!

Mint említettem, tényleg nem a sztori a lényeg, de azért röviden erről is ejtek néhány szót: Pagford kisvárosában nagyon különböző emberek élnek, akik közel sem tökéletesek. Mindenkinek megvan a maga baja, más és más miatt szoronganak, mások a céljaik. Barry Fairbrother egyike volt azoknak az embereknek, akiket meglepően sokan szerettek, ám a férfi váratlanul meghal, s ezáltal megüresedik egy hely a városi tanácsban. Gondolhatnánk, hogy egy idilli angol kisváros tanácsa egész kellemes kis közeg lehet, ám hamar rájövünk, hogy ez bizony tévedés. Ahogy sajnos a mindennapjainkban is tapasztaljuk, egyre erősebben jelenik meg a két véglet, és el kell dönteni, hogy hova tartozunk. Egy empatikusabb, liberálisabb oldal felé húzunk inkább, vagy egy erősen lokálpatrióta, a hagyományokat pártoló oldal felé? Nagyjából hasonló a felállás Pagford tanácsában is, így a kieső Barry komoly fenyegetést jelent az egyik oldalnak, és nagy lehetőséget a másiknak. Nagyjából innen indulunk ki, és a Barryhez fűződő viszonyuk, valamint a megüresedett helyhez fűzött elképzeléseik alapján ismerjük meg a lakókat, és bontakozik ki szemünk előtt a saját kis történetük.

Rowling karakterábrázolása nem meglepő módon hibátlan: senkit sem jelenít meg pusztán feketén vagy fehéren (márhogy nem bőrszínügyileg értem természetesen), ennél jóval árnyaltabbak a szereplőink. Sok esetben bepillantást nyerhetünk a múltjukba, hogy némileg megértsük a motivációikat, viselkedésüket, és arra is rá kell jönnünk, hogy mennyire borzasztó dolog pusztán a felszín alapján megítélni valakit - amelyre sajnos igencsak hajlamos az ember.

Összességében tehát nem egy könnyed könyvről van szó. Nem rövid. Nem móka és kacagás. De végtelenül igaz, emberi, és - kedvenc kifejezésemmel élve – elgondolkodtató.

„Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.”

4.5/5