A női princípium orwelli beteljesedése | Margaret Atwood - A szolgálólány meséje

Margaret Atwood – A szolgálólány meséje

[The Handmaid’s Tale]

Az egyszer teljesen biztos, hogy Ákos és Kövér Laci álma válna valóra, ha megvalósulna Atwood ijesztő – és mostanában (hála a könyvből készült sorozatnak) nem véletlenül és szerencsére felkapott – disztópiája, amelyben a nők mindössze egyetlen célra redukálódtak: a szaporodásra. Írniuk, olvasniuk, véleményt formálniuk nem hogy nem kell, hanem egyenesen tilos, aki megszegi a szabályokat, az súlyos megtorlásra számíthat - de most őszintén mindez kit érdekel, ha egyszer úgyis rendeletileg ki van adva, hogy az a legnagyobb dicsőség számukra, ha minél több gyereket szülnek...

Szóval Atwood igen erős – és mondhatni genderspecifikusan orwelli – világot vázol fel, amely a maga nyers egyszerűségével és brutális szabályaival zsigeri módon ijesztő.

Igen érdekes, hogy ezt a nyomasztó hangulatot elsősorban nem monumentális cselekményével éri el, hanem azokkal az apróságokkal, amelyeket olvasva az ember csak hümmög egyet, hogy hát ez bizony borzasztó, de nem viseli meg különösebben, csak hogy annyi hasonlóval találkozunk, az egész társadalmat ilyenek hatják át, hogy ezek összeadódva egy rémesen frusztráló világot rajzolnak ki előttünk. Szóval félreértés ne essék: Atwood világa mind távlatokból vizsgálva, mind mikroszkopikus közelségből nézve rémesen torz.

Ja hogy mondjak már valami konkrétabbat is a sztoriról?

Gileád államban járunk, egy olyan korban, amelyben egyrészt a felhalmozódott vegyszereknek, mérgezőhulladékoknak, atomerőmű-baleseteknek köszönhetően, másrészt pedig szexuális fertőzésekből kifolyólag vagy egyenesen szándékosan egyre több és több ember vált meddővé, a népesség pedig radikálisan csökkeni kezdett. Egy ilyen – cseppet sem egyszerű - helyzetből épült ki aztán a gileádi rezsim, amely egyik pillanatról a másikra, egyfajta puccsal szerezte meg a hatalmat, átverve a lakosságot és azonnali hatállyal – biztonsági okokra hivatkozva – felfüggesztve az alkotmányt. Innentől kezdve pedig a „normális élet” szépen lassan megindult a lejtőn lefelé, szinte észrevétlenül, lépésről lépésre, mígnem már nem volt visszaút, és valahol nagyon-nagyon mélyen kötöttek ki: létrehozva egy olyan világot, amelyben a hierarchia csúcsán a Parancsnokok állnak, akik minden egyes embert besoroltak valahova, amely csoportokra rendkívül szigorú szabályok vonatkoztak.

Az egyik ilyen csoport az úgynevezett Szolgálólányok csoportja, ahova kizárólag olyan nőket válogatnak be, akik képesek gyermeket szülni. Ez elég mindennapinak hangzik, ha a mai viszonyokból indulunk ki, de ez Gileádban mégis mindössze a nők töredékét jelentette. Az egyik ilyen Szolgálólány saját történetét ismerhetjük meg, amely történet attól válik még nyomasztóbbá, hogy végül egyáltalán nem tudjuk meg a nő igazi nevét sem, csupán Szolgálólány-nevét (Fredé) – amely név mindig megváltozik, ahányszor új Parancsnokhoz kerülnek a lányok, ezzel is megfosztva őket személyiségüktől. A Szolgálólányokat olyan házaspárok igényelhetik, ahol a Feleség nem képes teherbe esni – a gileádi törvények szerint csakis nők lehetnek meddők, a férfiakat természetesen ilyesmi még véletlenül sem sújthatja… -, és kizárólag szaporodási célra használhatják őket. Egy nagyon bizarr Szertartást képzeljünk el, amely során a Parancsnokok próbálják teherbe ejteni szerencsétlen Szolgálólányokat, miközben a Feleség ehhez aktívan asszisztál. Elég beteg, na. A Szolgálólányoknak három esélyük van (három különböző családnál) teherbe esni, különben száműzik őket a Telepre, mint Nemnők. A Telep pedig még ennél a helyzetnél is borzalmasabban hangzik, ahol nem sok esély van néhány rövidke évnél tovább húzni.

Atwood regénye tehát egy elég sötét jövőképet vázol fel, amely világ egyébként – túl azon, hogy a kormányváltás pillanatok alatt lezajlott – szépen lassan, vallási alapon épült ki egy ennyire brutális és hihetetlenül elnyomó diktatúrává. Szégyellem, hogy csak most olvastam el ezt a zseniális művet, amely véleményem szerint legalább ugyanolyan kultuszregény, mint Orwell híres alapműve, az 1984.

Egy nagyon fontos tanulságot pedig mindenképp megállapíthatunk a könyv végére érve: az egészen bizonyos, hogy a gileádi rezsim nőügyekkel nem foglalkozott.

„Igyekszem nem túl sokat gondolkodni. Más dolgokhoz hasonlóan ezt is adagolni kell.”

5/5