Krimikomédia svéd nyugdíjasokkal | Catharina Ingelman-Sundberg - Rablás uzsonnára

Catharina Ingelman-Sundberg – Rablás uzsonnára

[Kaffe med rån]

Catharina Ingelman-Sundberg engem már akkor megvett, amikor elolvastam, hogy a Rablás uzsonnára nem más, mint egy krimikomédia NYUGDÍJASOKKAL. Mert mi más kellhet az embernek egy forró nyári napon, amikor picit már talán megcsömörlött az egymás után olvasott sokadik véres thrillertől? Naná, hogy svéd nyugdíjasok!

Az írónő regénye ugyanis halálkönnyed, igazán szórakoztató, miközben mégsem butuska, viszont segít az embernek kicsit kikapcsolni és fellélegezni, amikor picit már kezd elegünk lenni, és másra sem vágyunk, csak valami habkönnyű, ám minőségi kikapcsolódásra.

A könyv egy tündéri nyugdíjas bandáról szól, akik a Gyémánt Kft. diktátori vezetősége által üzemeltetett nyugdíjas otthonban laknak, és egy nap rájönnek, hogy még a börtönben is nagyobb jólét várna rájuk, mint az otthonban. 

Így hát kitervelik, hogy ők bizony bűnbandát alapítanak. A kiscsapat tagjai egytől egyig eredeti karakterek, akik a lelkük mélyén valójában még mindig fiatalok, akik megőrülnek a kalandért.

A banda szellemi vezetője Martha, akire aztán nem lehet mondani, hogy kicsiben gondolkodna, ugyanis némi bemelegítés után (a vezetőség ételkészleteinek megdézsmálása, az értékmegőrző kifosztása, stb.) egyenesen azt tűzik ki célul, hogy két értékes festményt lopnak el a múzeumból. A bűnbanda pedig szárnyal. És hogy miért működhet ez ilyen jól? Mert ugyan mégis ki a fene gyanakodna néhány járókeretes őskövületre, akik tündérien mosolyognak, mint akiknek nagyjából semmiről sincs fogalmuk, miközben lazán elemelik a felbecsülhetetlen értékű Renoir festményeket?

Szóval a sztori szerintem rém aranyos és jópofa, én jókat nevetgéltem olvasás közben. Egy túl nagy valamit nem kell tőle várni, de érezhetően nem is ez volt az írónő szándéka.

A könyv könnyedsége ellenére azonban picit mélyebbre is áshatunk, hogy olyan megállapításokat tegyünk, miszerint soha nem szabad hagynunk, hogy a lelkünk is megöregedjen, és mindig csak annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat, az életigenlés pedig szinte természetfeletti erővel ruházhatja fel az embert. Szóval lehet ám itt picit agyalgatni is hasonló témákról a nagy kikapcsolódásokban, de a könyv nem titkolt alapvető célja mégiscsak a felhőtlen - és egészen váratlan - szórakozás nyújtása.

„Vidáman lépkedtek végig a folyosón, járókereteikre támaszkodva. Igazság szerint már nem volt szükségük rájuk, mert az edzéstől sokat javult az egyensúlyérzékük, de úgy vélték, hogy jobb megőrizni a látszatot. Martha mosolygott. Ki gyanúsítana egy járókeretes öregasszonyt? Ráadásul a kosárba remekül el lehet rejteni a lopott holmit.”

4/5