Colson Whitehead – A föld alatti vasút
[The Underground
Railroad]
Morbid vagy sem, valamiért vonzódom a rabszolgaság
témáját feldolgozó művekhez, bár eddig könyv formájában viszonylag kevéshez
volt szerencsém. Colson Whitehead Pulitzer-díjas műve azonban akkorát ütött,
hogy úgy érzem, mintha máris a rabszolgaság-irodalom
nagymestere lennék.
A könyv kőkemény.
Nem könnyed olvasmány, ugyanis a
szerző sem finomkodik. Ebben a témában pedig azt hiszem, nem is szabad. Kell,
hogy a maga nyers valójában érzékeljük, hogy miről van szó, hiszen csak így
tudjuk elkezdeni valamennyire megérteni, hogy az elnyomás bármilyen fajtája
milyen elképesztően képes megnyomorítani nem pusztán az egyént, hanem magát a
társadalmat is.
Kell, hogy befogadjuk a fájdalom érzékletes leírásait ahhoz,
hogy érezzük, felelősséggel tartozunk azért ahogy bánunk embertársainkkal, és
azért, hogy okuljunk a történelemből. Kell,
hogy képesek legyünk mérgesek lenni, amikor elképesztő mértékű igazságtalansággal
és brutalitással szembesülünk. Kell, hogy ezeket érezzük, mert ettől leszünk
emberek.
Mindezzel együtt A föld alatti vasút mégis hihetetlenül
olvasmányos formában íródott, az ember falja a sorokat, miközben újra és újra
megdöbben, és keresi a kapaszkodót, hogy nem, ennyire nem lehetünk kegyetlenek mi, emberek.
Colson Whitehead az 1800-as évek Amerikájába kalauzolja
az olvasót, ahol nem csak a feketék megpróbáltatásait ismerhetjük meg, hanem
némi politikai színezetet is kap a dolog: hiszen vaskalapos rabszolgatartó
ültetvényesek és abolicionista (azaz rabszolgaság-ellenes) mozgalmak feszülnek
egymásnak, és csapnak össze rendszeresen – mentális és fizikai értelemben
egyaránt.
A könyv a fiatal lány, Cora életét kíséri figyelemmel,
aki egy különösen kegyetlen gyapotültetvényen kezdi életét, majd a
lehetetlennek tűnő szökés gondolata fészkeli be magát a fejébe – hogy aztán
szembesüljön azzal, hogy az élet megpróbáltatásai mindenhol utolérik. Útja
során egyik falból a másikba ütközik, próbál zöldágra vergődni, de az élet
újabb pofonokat tartogat számára. Na, mi pedig ezen a ponton értékeljük át
gyökeresen a saját életünket és problémáinkat…
A mű egyébként csodaszép, igazi szépirodalmi remek a
maga végtelenül kegyetlen és aljas módján, rám elég nagy hatással volt. Örömmel nyomnám
a kezébe mindenkinek, akinek faji előítéletei vannak.
Van a könyvben egy rész, egy beszéd, ami különösen
megfogott engem, mert az olvasása során azt éreztem, hogy annyira talán mégsem
távolodtunk el a 19. századtól… Mindegy, hogy feketék szerepelnek a szövegben,
a stilisztikai fordulatok, a gyűlöletkeltés, a hatásvadász csúsztatások alapján
akár egy jelenlegi (magyar) aktuálpolitikai beszéd is lehetne. Ez pedig azért
minimum ijesztő. (A részletet itt találjátok.↓)
Ezt a könyvet tényleg szívből ajánlom. Mindenkinek.
Kössétek fel a gatyátokat, és olvassátok el, mert tényleg értékteremtő.
„Itt senki sem akar a világ igazi természetéről beszélni. Arra senki se kíváncsi. Ezek a fehér szörnyetegek biztosan nem, akik ebben a pillanatban is itt bámészkodnak a túloldalon, az üveghez préselve zsíros ormányukat, és csúfondárosan hujjogatnak. Az igazság örökké változó kirakat, mások kezei igazgatják, amikor te nem látod. Csábító és elérhetetlen.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése