Adott négy könyv: egy kisregény, egy novellagyűjtemény, egy életmód könyv, egy aprócska verseskötet. Négy egészen különböző olvasmány, de valami mégis közös bennük – mindegyik az életről szól. Az életről, ami csodálatos, fájdalmas, rövid, és mégis hosszú, az életről, amelyet annyiféleképp szemlélhetünk.
És az élet hozta úgy is, hogy ezt a négy könyvet pont egymás után olvastam, ami különösen érdekessé tette az élményt. Így hát úgy döntöttem, egy rendhagyó könyvértékelővel jelentkezem, és rögtön négy különálló olvasmányt is górcső alá veszünk. Volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé tetszett, de mindnek megvan a maga szépsége, mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb darab(ok)at.
Vágjunk is bele!
Hogy mit kell tudni (az) Agatheról? Azt, hogy tele van szépséggel – és fájdalommal. Gördülékeny a stílusa – mégis emésztgetni kell. Túl rövidnek érezzük – mégsem kellene hosszabbnak lennie. Egyszerre szívderítő – és szívfacsaró. Egy könyv, tele kettősséggel.
Különösen érdekessé teszi a kisregényt, hogy Anne Cathrine Bomann dán pszichológus egy idős, nyugdíjba vonulás előtt álló pszichológust választott története főszereplőjének, és bennem valahogy újra ás újra felmerült olvasás közben, hogy a könyv megírása talán egyfajta terápiaként szolgálhatott saját maga számára is. Persze lehet, hogy túlgondolom, mindenesetre mindenképpen érdekes koncepció, hogy egy pszichológus egy pszichológus főszereplőt választ. Akkor is, ha Bomann egy harmincas éveiben járó nő, a regényben pedig egy hetvenes éveiben járó öregúrról van szó.
Számtalan „nagy igazság” bújik meg a sorok között az élet törékenységéről, és legfőképp a magány zsigerig hatoló fájdalmáról. A könyv nagyon rövid, inkább csak egyfajta szösszenet. Mégis megfogott, de csak pillanatokra. Egy pillanatkép. Fájdalmas – de már el is illant. Különös és különleges.
De mit ad az olvasónak az Agathe? Az irodalom egyik szépsége, hogy mindannyiunknak mást... Számomra értéket adott, egy fájó, de szükséges „mesét”, ami maga a kendőzetlen valóság, az élet.
AZ A NYERS IGAZSÁG, HOGY ÁLARCOK ÉS PAJZSOK IDE VAGY ODA, EMBEREK VAGYUNK, VÁGYUNK EGYMÁS TÁRSASÁGÁRA, TARTOZNI AKARUNK VALAHOVA ÉS VALAKIHEZ. KELL AZ A BIZONYOSSÁG, AMELYET CSAK MÁSOK ADHATNAK MEG: HOGY LÉTEZÜNK.
Annak ellenére, hogy az élet egy pillanat alatt kicsúszhat a kezünkből, hogy a létezésünk olyan törékeny, akár egy madárka csontozata, mégis jelen vagyunk mások életében. Egyértelműnek tűnhet, de sokak számára nem az – és nagyon ijesztő, amikor nem az.
4/5
Shunmyo Masuno zen buddhista főpap gyűjtötte össze hasznos és kevésbé hasznos gyakorlati tanácsait ebben a csodaszép kis könyvben, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy egy nyugodt, egyszerű, harmonikus életet éljünk az állandó rohanás-stresszelés-hülyeségeken szorongás helyett.
Azt hiszem kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy baromi nagy szükség van egy ilyen könyvre manapság. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én környezetemben (beleértve magamat is) rengetegen szoronganak, utálják a munkájukat, kilátástalannak érzik az életüket, folyton rohannak, vagy épp akkor sem tudnak megnyugodni, amikor elvileg pihennek. Na, azért nem kell félreérteni, nem csupa idegroncs között élek, de nézzünk magunkba: igaz ebből valamelyik ránk is? Rám mindenképpen. Lehet semmibe venni a jeleket, lehet tovább idegeskedni, lehet tovább rohanni megállás nélkül, de ennek meglesz a böjtje.
SHUNMYO MASUNO KÖNYVE ARRA INSPIRÁLJA AZ OLVASÓT, HOGY LASSÍTSUNK LE EGY KICSIT, ÉS VIZSGÁLJUK MEG, HOGY MELYIK TIPPET TUDNÁNK BEEMELNI AZ ÉLETÜNKBE – A SAJÁT ÉS KÖRNYEZETÜNK MENTÁLIS ÉS FIZIKAI EGÉSZSÉGE ÉRDEKÉBEN.
Bevallom, vannak azért itt meglehetősen semmitmondó, vagy épp az átlag közép-európai ember számára talán megvalósíthatatlan tanácsok is, de, ami fontosabb: néhány olyan meglátás is, ami miatt nem akarjuk majd a könyvespolc távoli szegletébe suvasztani a könyvet - és nem csak azért, mert tök jól néz ki -, ami miatt kézközelben akarjuk tartani, hogy bármikor felcsaphassuk, és újraolvassuk azt a 2-3 gondolatot, amire úgy érezzük, hogy érdemes rendszeresen emlékeztetni magunkat.
4/5
Anélkül, hogy zsákbamacskát árulnék, muszáj azzal kezdenem, hogy némileg kakukktojás ebben a válogatásban Simon Márton aprócska verseskötete, mert az a helyzet, hogy ha összességében nézem, nekem inkább nem tetszett. Egész egyszerűen nem nekem szól ez a kötet, ami azonban nem jelenti azt, hogy rossz lenne.
A Rókák esküvője azoknak szól, akik kedvelik a kortárs magyar versek nagyon elvont – és természetesen rímeket nélkülöző – típusát. Mint kiderült, én nem feltétlenül vagyok olyan ember, aki nagyon szereti ezeket,
És hogy mikor nagyon? Ez ugye elég szubjektív dolog, különösen ebben a kategóriában, de ha egy könyvesbolt közelében jártok, érdemes beugrani (egy könyvesboltba amúgyis mindig érdemes beugrani), és felcsapni a kötetet például az Arról, hogy mi a jó című írásnál - amelyet egyébként Simon Márton a Libri Díjátadón is felolvasott, és be kell vallanom, az ő előadásában sokkal jobban megérintett, mint amikor én olvastam a 47-es villamoson zötykölődve a reggeli tömegben -, vagy éppen egyik kedvencemnél, a Dísznél. Na, ezek számomra nagyon.
SIMON MÁRTON RENDHAGYÓ VERSEI AZONBAN ÉPP ÚGY AZ ÉLETRŐL SZÓLNAK, MINT A VÁLOGATÁSBAN SZEREPLŐ TÖBBI KÖTET, ÉS KÉPESEK ARRA, HOGY AZ ERRE FOGÉKONYAKAT EGÉSZEN ÚJSZERŰEN SZÓLÍTSA MEG. OLYAN HELYZETEKET ÍR LE, AMILYENEKKEL – ILYEN FORMÁBAN - EGY KLASSZIKUS RADNÓTI VAGY PETŐFI KÖLTEMÉNYBEN EGÉSZ EGYSZERŰEN NEM TALÁLKOZHATUNK. ÚGY GONDOLOM, HOGY ABSZOLÚT HELYE VAN AZ ILYEN JELLEGŰ KÖLTÉSZETNEK IS A KORTÁRS MAGYAR IRODALOMBAN, DE NEM FELTÉTLENÜL SZÓL MINDENKINEK. AKINEK VISZONT IGEN, ANNAK TALÁN NAGYON.
3/5
Kezdjük rögtön azzal, hogy tisztázzuk: a csalóka cím ellenére – amelyre egyébként a 12. történet választ ad – ez bizony nem egy verseskötet, hanem egy novellagyűjtemény. Vagy ahogy az alcím is utal rá: történetek gyűjteménye.
Nagy izgalommal vetettem bele magamat a Verseim olvasásába, hiszen idén ez a kötet nyerte a Libri Irodalmi Díjat, és a díjátadón a szerző által felolvasott részlet is ígéretesnek tűnt számomra. Valahogy annyira furcsának tűnt, de mégsem öncélúan elvontnak, úgyhogy nem sokat vacilláltam, bele is vetettem magamat.
És rögtön le is szögezem: bár nem vagyok maradéktalanul elégedett a kötettel, mégis az a helyzet, hogy rögtön a második történet, a furcsa című A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak a valaha olvasott kedvenc novellám lett. Pedig eleinte egész egyszerűen nem tudtam hova tenni.
ÉS IGAZ EZ SZVOREN EDINA ÖSSZES TÖRTÉNETÉRE: EZEK NEM OLYAN ÍRÁSOK, AMELYEK AZONNAL „ÉRTELMET NYERNEK”, AHOGY BEFEJEZÜNK EGYET. EZEK LEGINKÁBB ZSIGERILEG HATNAK, NÉMI GONDOLKODÁS UTÁN. ÉS NEM BIZTOS, HOGY MINDEGYIK.
Az azonban kétségtelen, hogy Szvoren Edina valóban a magas irodalom kiemelkedő képviselője, és mint ilyen, tény és való, hogy nem biztos, hogy mindenkinek való, nincs is ezzel semmi baj. A kötet nem a széles közönséget célozta meg, és felesleges is ráerőltetni boldog-boldogtalanra.
A történetek valódi értékét az adja, hogy tényleg nagyon életszagú érzések jelennek meg. Igen, időnként maga a sztori némileg elborult, túlzásokba esik, de ez még kontrasztosabbá teszi az emberi reakciókat, gondolatokat, érzelmeket. A Verseim valóban egy gondolkodós kötet, helyenként tűpontos meglátásokkal.
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése