Felkavaró és lenyűgöző | Jessie Burton - A babaház úrnője

Jessie Burton – A babaház úrnője

[The Miniaturist]

Eleinte csak sejtettem, mostanra azonban már határozottan állítom, hogy újabb kedvencet avattam A babaház úrnőjének hála. A regény ugyanis zseniális - méghozzá kívül-belül.

Egyébként rejtély, hogy miért halogattam eddig az olvasását, ugyanis még a tavalyi Könyvhéten került hozzám, idén azonban a Könyvfesztiválra megjelent az írónő új könyve, így gondoltam, na most már tényleg eljött az ideje. És milyen jó, hogy így gondoltam – a könyv ugyanis hatalmas élményt adott, vagy ahogy mondani szokás: jókor volt jó helyen. 

Jessie Burton előtt mélyen meghajolok, ugyanis tökéletes precizitással ötvözte mindazt, amely egy igazán jó és emlékezetes könyvhöz elengedhetetlen.

Az írónő egyrészről érezhetően ért a témához, komolyan utánajárt a történelmi háttérnek, a kor jellegzetességeinek, így egyfajta ismeretterjesztést is kap az olvasó, mindemellett pedig rendkívül gördülékeny stílusával magával ragadja az embert, továbbá szerethető – ám közel sem tökéletes, ettől pedig nagyon életszerű – karaktereket alkotott, valamint kifejezetten érdekes miliőt varázsolt, amely a maga kissé sötét, és talán gótikusabb hangulatával egészen magába szippantja az embert. A magam részéről nem tudok belekötni, ez számomra így volt hibátlan.

Bár alapvetően nem kifejezetten rajongok a történelmi jellegű könyvekért (persze kivételek mindig akadnak), az a helyzet, hogy A babaház úrnője a maga kifinomultságával engem megvett. Kilóra.

A történet az 1680-as évek Amszterdamába repíti az olvasót, amikor is a fiatal, vidéki lány, Petronella Oortman megérkezik új otthonába, gazdag kereskedő férje mellé. Ezen a ponton azt gondolhatnánk, hogy egy sablonos romantikus történetet kapunk, na de kérem ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A történet ugyanis se nem sablonos, se nem romantikus, ezeket a hétköznapi jelzőket bőven meghaladja, és már-már bekategorizálhatatlan magasságokba emeli magát.

A lánynak új otthonában nem könnyű megállnia a helyét, látszólag roppantul furcsa viszonyok uralkodnak, ő pedig eleinte csak szenved, értetlenkedik, és határozottan nem találja a helyét. A háztartás eleve szokatlan, kirí az átlag-amszterdamiak tömegéből. Nellán kívül a házban lakik még (jóval idősebb) férje, Johannes, a férfi szigorú húga, Marin, az egykoron árvaházból megmentett szolgálólány, Cornelia, illetve az amszterdamiak körében nagy megbotránkoztatást keltő fekete férfi, Otto. Na meg persze a két kutyus, akik igencsak szerethető momentumai a családnak. A lány hamarosan kapcsolatba kerül egy miniatűrkészítővel, ugyanis a férjétől nászajándékként kapott babaházát igyekszik berendezni, innentől kezdve pedig a dolgok kezdenek határozottan furcsa irányt venni. Hogy ez jó vagy rossz? Nos, ez a kérdés a könyv végéig elkíséri az olvasót, hogy aztán ott olyan erkölcsi dilemmák elé vessen minket, amely egy időre biztosan ad elgondolkoznivalót az embernek.

A könyv zsenialitása nem elsősorban a cselekményében rejlik - habár a magam részéről azt is imádtam -, ezek azonban inkább egyfajta keretet, mondjuk úgy „könnyebb emészthetőséget” biztosítanak az egyébként sokkal komolyabb és tágabb témáknak - amelyek bár különbözőek, alapjukat mindegyiknek a társadalmi előítéletek, a vallás és erkölcs nevében megvalósított túlkapások, valamint az emberi kicsinyesség és frusztrációk jelentik.

A babaház úrnőjét a fentieken túl az egyedülálló, kissé furcsa hangulata is kiemeli az áltagkönyvek sorából. Burtonnek sikerült ugyanis feloldania a kőkemény valóságot némi misztikus beütéssel, amely szerintem kifejezetten jót tett a könyvnek, és megannyi kérdés felvetésére ösztönözheti az olvasót.

 

mellesleg fantasztikus lett az itthoni kiadás borítója is, de azért ezek a külföldi kiadások sem semmik

Azt hiszem, írnom kéne már egy listát azokról a könyvekről, amelyeket szívem szerint - kis túlzással - minden egyes emberrel elolvastatnék – már amennyiben hinnék a klasszikus értelemben vett kötelező olvasmányok intézményében. Mindenesetre A babaház úrnője egészen biztosan ott csücsülne a lista tetején. Ennél jobb ajánlólevelet én pedig nem is adhatok.

 „Vajon mit hajszolunk mindnyájan, tűnődik Nella. Azt, hogy éljünk, természetesen. Hogy megszabaduljunk azoktól a láthatatlan kötelékektől, melyekről Johannes beszélt a dolgozószobájában. Vagy hogy legalább boldogok legyünk bennük.”

5/5