April Genevieve Tucholke – Wink Poppy Midnight
Az biztos, hogy a Wink Poppy Midnight eddig az év
legfurcsább olvasmánya.
Hihetetlenül megosztó a könyv: egyszer imádtam, máskor
utáltam, de az kétségtelen, hogy magába szippantott azzal a roppantul egyedi, picit nyomasztó, picit álomszerű, és nagyon misztikus hangulatával.
Annak a tipikus esete, amikor az ember nem csupán látja maga előtt a
történetet, hanem érzi az illatokat, az ízeket, a textúrákat - miközben mintha
fátyolos köd borulna mindenre, mintha folyamatosan álom és ébrenlét határán
lebegnénk.
A könyvre nincs jobb szó, mint az, hogy különleges - a
szó mindenféle értelmében. Olyan az egész mint valami kissé morbid álomszerűség
mesékkel, titkokkal, érzésekkel, és rengeteg furcsasággal.
Nekem egyébként tetszenek ezek a furcsaságok: az egész
világ, amely annyira a valóságtól elrugaszkodott, miközben a szereplők számára
mégis teljesen természetes. Ahogy papírzacskóból eszegetik a
koktélparadicsomot, meg olívaolajos fagyit, parmezános pattogatott kukoricát,
és kurkumás tejet fogyasztanak mellé. Ahol úgy hívják a szereplőket, hogy
Midnight, Bee Lee, Leaf, Alabama, meg Buttercup. Szóval az egész annyira
életidegen és szürreális, de mégis van egy nagyon eredeti, kicsit sötét hangulata ezáltal,
ami nekem kifejezetten tetszik.
A történetet három nézőpontból ismerhetjük meg. Wink a
tipikus elvont lány (majdnem azt írtam, hogy lény, és ez egyébként még talán
találóbb is lenne), aki makkmintás szoknyát hord, fahéj illata van, Árváknak
hívja a testvéreit, és folyton tealevelekből jósol meg meséket mond. Poppy a
tökéletes lány megtestesítője. Tökéletesen szép és talán tökéletesen gonosz is. Midnight pedig
a szerencsétlen, meg nem értett művészlélek, akinek óriási szíve van, amelyet
egyesek ki is használnak. Róluk szól tehát maga a történet, amelyből sokáig nem
tudjuk, hogy mi lesz. Sőt. Még a végén sem egészen értem, hogy mi volt ez az
egész, nehéz kihámozni belőle az értelmét, de azt hiszem, hogy nem is ez a
könyv lényege. A lényeg az egyedülálló hangulata, az a morbidság, amely átjárja
a lapokat, és az a megfoghatatlan valami, ami miatt szerettem olvasni a
könyvet, és alig vártam, hogy jobban beleássam magam.
A Wink Poppy Midnight egy rettenetesen megosztó könyv,
ez a helyzet. Engem némileg emlékeztetett a Bone Gapre, illetve A hazudósokra
is, bár inkább csak hangulatában és elvontságában. Így tehát legfőképpen azok
számára ajánlom, akiket vonz valamilyen szinten ez a vonal, akik nyitottak egy
picit talán öncélú, elképesztően szokatlan, sötét hangulatú és baljós, de
igazán érdekes történetre. A borító egyébként 10/10 (az eredetit vette át a kiadó, aminek én speciel nagyon örülök), véleményem szerint
tökéletesen átadja a könyv tartalmát, szóval ebből ki lehet indulni.
„… de hát éppen a csendes emberek azok, akikkel vigyázni kell.”
3.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése