Könyvértékelő: William R. Forstchen - Egy másodperccel később

William R. Forstchen – Egy másodperccel később

[One Second Later]

Képzeljük el, hogy mindössze három elektromágneses (röviden EMP) robbantás elég ahhoz, hogy egész Amerikát gyakorlatilag megbénítsa, pillanatok alatt visszarepítve ezáltal a sötét középkorba.
Ez nem fikció, csak azért, mert még nem történt meg.

Az EMP-robbanás lényege, hogy az ember számára nem érzékelhető, azonban az elektromos és elektronikus rendszereket teljesen kiégeti. Ez a mai világban beláthatatlan következményekkel járna – itt nem csak arról van szó, hogy nem tudunk telefonozni, tévét nézni, vagy számítógépezni.

William R. Forstchen posztapokaliptikus regényében ezt a szituációt vázolja fel. Méghozzá roppant hatásosan.

A történet egy kedves észak-karolinai kisvárosban játszódik, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, és családiasan élnek együtt. Főszereplőnk, John Matherson katonai múlttal rendelkező főiskolai professzor, aki felesége halála után egyedül neveli két lányát. Az élet nyugalmasan csordogál a városkában, igazán idilli, képeslapra illő módon, aztán egy nap történik valami. Senki nem ijed meg, hiszen biztos csak átmeneti áramkimaradásról van szó. Na igen, de tényleg semmi nem működik: még az autók is egy csapásra leálltak a városkán keresztül futó autópályán, és rengeteg ember kénytelen emiatt az utakon rostokolni. Mindössze maréknyi ősöreg autó indul csak be, amelyeket még nem szereltek fel mindenféle fedélzeti számítógéppel. Senki sem aggódik tehát, maximum bosszankodnak, és kezdetben John is igyekszik inkább kihasználni az áramkimaradást: kerti sütögetést tartanak, hangulatos gyertyákkal világítanak. Kezdeti nyugalma azonban kezd elpárologni, és régi anyagai között feltúr egy igazán nyugtalanító dokumentumot, amely az EMP-támadásról szól. Félelmei pedig csakhamar beigazolódni látszanak.

Amint híre megy a dolognak, hogy nem egyszerű áramkimaradás esete áll fenn, hanem Amerika támadás áldozata lett, és beláthatatlan, hogy mikor áll helyre a rendszer – hetekről, hónapokról, évekről, évtizedekről is lehet szó, az emberek érthető módon kezdenek bepánikolni. Forstchen elképesztő hatásosan mutatja be, hogy mennyire hamar „elállatiasodik” az ember a túlélés reményében. Szomszédok, barátok ugranak egymás torkának egy falat kenyérért.

Életbe lép tehát a statárium, azaz a hadi jog, ezáltal pedig kialakul az újfajta „rend”. Ahol tényleg csak a legerősebb maradhat életben. Ahol a korábban legkisebb kihágásoknak minősülő bűncselekmények súlyossága olyannyira felértékelődik, hogy egyenesen kivégzéssel büntetik. Ahol egyetlen konzerv többet ér bármilyen luxusautónál. Ahol az olyan valódi, használható szakmai tudás, mint az állattenyésztés, mezőgazdaság sokkal többet ér bármilyen jogi vagy IT képzettségnél. Ahol nem az kap a megfogyatkozott gyógyszerkészletből, aki a leginkább rászorul, hanem az, aki a legjobban hasznosítható.

Az ember nem is gondolná, de hihetetlen mértékben megnő a halálozások száma, a legkülönbözőbb – mára már letűntnek hitt – járványok ütik fel a fejüket, és szedik kitartóan áldozataikat. Emellett megindul egy elképesztő bevándorlási hullám is, amely kezd egyre inkább elharapózni.

Egyetlen dolgot akar mindenki: túlélni. És ezért bármire képesek. Bármire.

Az Egy másodperccel később egy remekül, élvezetes stílusban megírt, felkavaró és magával ragadó történet egy baromi érdekes témáról. Sokkolóbb, mint vártam. A könyv rádöbbenti az embert, hogy elkényelmesedésünk következtében mennyire kiszolgáltatottá is váltunk. Mennyire felborult értékrend szerint létezünk. A mindenféle „okosgépeink” rabjai vagyunk, ezektől függünk, pedig valójában nem képviselnek valódi értéket. Gondolkozzunk el egy percre: mi vajon hogy reagálnánk, ha bekövetkezne egy hasonló helyzet? Tudnánk-e mire kell figyelni, miből kell betárazni, mi az, amit már dobhatunk is ki a kukába? És vajon – potenciális SPOILERVESZÉLY! – meg tudnánk-e enni a saját kutyánkat?

Ha A szobánál úgy fogalmaztam, hogy más szemmel kezdtem nézni a világra, kicsit átértékelődtek bennem a dolgok, na ezt szorozzuk meg legalább kettővel az Egy másodperccel később esetében.

Komolyan mondom, amikor elsőként kézbe vettem ezt a könyvet, nem is gondoltam volna, hogy mennyire felkavar majd a tartalma. Mire számítottam? Egy akciódús, izgalmas, posztapokaliptikus történetre, ami szórakoztatja az embert. Na, ennél jóval többet kaptam: ebben a könyvben ugyanis már-már megdöbbentő mélységek rejlenek a posztapokaliptikus felszín alatt.

Azt gondolom, minél több emberhez kéne, hogy eljusson ez a – számomra zseniális jelzőt megérdemlő – könyv, és nem pusztán azért, hogy tisztában legyünk a potenciális veszélyekkel. Azért is, mert olyan témákról és olyan szinten készteti elgondolkozásra az embert, amelyek alapvetőek, ugyanakkor más körülmények között nem biztos, hogy eszünkbe jutnának.  Az Egy másodperccel később azonban olyannyira az arcunkba tolja a rideg valóságot, a saját kiszolgáltatott helyzetünket, hogy egyszerűen nem kerülhetjük meg. Bele kell merülnünk, véleményt kell formálnunk, agyalnunk kell, és be kell fogadnunk úgy, ahogy van. Mert ahogy Eugene Habiger, az Amerikai Légierő egy nyugalmazott tábornoka is fogalmazott: „A kérdés nem az, hogy megtörténik-e, hanem az, hogy mikor.” Legyen ez a nyugtalanító végszó.

„Mi van, ha hiába várunk? Mi van, ha a csodák Amerikája, az ország, amit annyira szerettünk, tizennyolc nappal ezelőtt délután 16:50-kor megszűnt létezni? Ha megölte az elkényelmesedettség, a vakság, és a világ kegyetlenségével való szembenézésére való képtelenség? Ha megfojtotta a nyakára tekeredett, önelégült énközpontúság?”

5/5