Könyvértékelő: Neil Gaiman - Csillagpor

Neil Gaiman – Csillagpor

[Stardust]

Mi is valójában a Csillagpor? Egy egészen egyedülálló olvasmány, mondjuk úgy, mese felnőtteknek, tündérekkel, ám ezzel együtt távolabb aligha állhatna a tündérmeséktől. Neil Gaiman különleges, utánozhatatlan hangulatú világot alkotott, amely bőven túllép a realitások talaján, és szó szerint elvarázsolja az olvasót. Úgy érezzük magunkat, mintha csak álmodnánk. Az álmok pedig nem csak arról szólnak, hogy rózsaszín vattacukor-felhőkön ugrálunk a szivárványszarvú unikornisunk hátán, miközben angyali muzsikaszó árad. Az álmok olykor bizony kőkeményen földhöz vágnak, mikor nem is számítanánk rá. Az álmok kiszámíthatatlanok, csak úgy, mint Gaiman regénye. Sosem tudhatjuk, hogy mikor kerekedik felül a jó a gonoszon, és fordítva. Mert itt bizony minden előfordul.

Bevallom, a Csillagporral meglehetősen kikacsintgattam a komfortzónámból, és igen szokatlan élményt nyújtott. A rendszeres olvasóknak biztos feltűnt, hogy – érdekes módon ellentétben azzal, hogy én magam meglehetősen álmodozó személyiség vagyok – nem igazán szerepelnek a blogon olyan könyvek, amelyek tündérekről/trollokról/manókról, meg hasonló mesebeli lényekről szólnak. Ez nem azért van, mert amúgy annyi ilyen könyvet olvasnék, csak jól megtartom magamnak a véleményemet, hanem ezek szerint egész egyszerűen jobban preferálom az olvasmányaim tekintetében az olyan sztorikat, amelyek sokkal reálisabbak, vagy nevezzük úgy, „földhöz ragadtabbak”, és ideális esetben tele vannak szaftos bűntényekkel. Szóval számomra ez a könyv tényleg hatalmas újdonság, abszolút hozzá nem értőként azt tudnám mondani, hogy némileg emlékeztetett A gyűrűk ura világára, amely kijelentésemért valószínűleg meglincselnének a hozzáértőbb delikvensek.

Na de már megint sok volt a filozofálgatásból, térjünk a tárgyra. Történetünk Falvában kezdődik, amely egy aprócska falu Angliában, a „rendes” világ és a „varázslatos” világ határán. Itt él a fiatal Tristran, aki plátói szerelmet táplál Victoria Forester iránt. A dolog egészen addig tűnik plátóinak, amíg egy nap a lány azzal a könnyen teljesíthető kéréssel fordul Tristranhoz, hogy hozza el neki a falon túli világból a hullócsillagot, amelyet együtt láttak a mélybe zuhanni, cserébe pedig bármit megad neki. Mit tesz az ifjú, ha ilyet kérnek tőle? Hát már pattan is, nem számít, hogy „nem szokás” csak úgy kimászkálni a falon túlra. A varázslatos világ pedig mint kiderül, valóban meglehetősen varázslatos, tele van meglepetésekkel, furcsa lényekkel, és itt mintha a fizika törvényei is másként érvényesülnének. Egyszóval Tristran csak bámul, mint az a bizonyos borjú mindenféle új kapukra, de aztán felsejlik lelki szemei előtt a lány, és már bele is veti magát az ismeretlenbe. Kaland pedig akad bőven. A keresgélés során Tristrannak időnként furcsábbnál furcsább társai akadnak, néha pedig váratlan veszélyekkel kényszerül szembe nézni, míg rá nem talál a csillagra. A csillag pedig kicsit sem olyan, mint amit várt. Ebben a varázslatos birodalomban ugyanis a csillagok bizony lélegezni és beszélni is tudnak, sőt még feleselni is.

Az utazás vége is tartogat meglepetéseket, na és természetesen nem hiányozhatnak a nagy felismerések sem. És legyen bármilyen nyálas is, de összességében mégis a mindent elsöprő szerelem ereje az, amely a történetnek keretet, majd pedig értelmet ad. Alapból nem rajongok az ilyesmiért, de Gaimannek mégis sikerült ügyesen összeszőnie a történetet, úgy, hogy ne érezzem túlzásnak.

A Csillagport ajánlom mindazoknak, akik kezdenek besokallni a mindennapokból, és kicsit kilépnének a valóságból. Akik nem egy megszokott olvasmányra vágynak, hanem egy mesére - amely azonban mégsem fenékig tejfel.

„Nem nehéz birtokolni valamit. Vagy mindent. Csak tudnod kell, hogy a tiéd, aztán önként elengedni.”

4/5