Könyvértékelő: Emma Donoghue - A szoba

Emma Donoghue – A szoba

[Room]

A szoba elolvasása után garantáltan máshogy nézünk majd a szobákra. Az emberben valahogy átértékelődnek a dolgok, és elkezd hálás lenni olyan apróságokért, mint az, hogy saját akaratunkból, bármikor úgy dönthetünk, hogy kisétálunk a Szobából, hogy kimenjünk a Kintbe.

Az ötéves Jack, valamint anyukája azonban nem ilyen szerencsések. Nekik nem adatott meg a szabad mozgáshoz való jog. Az ő történetüket meséli el A szoba, egy érdekes szemszögből: a kisfiú tolmácsolásában.

A szoba is azon könyvek csoportjába tartozik, amelyeknek erőssége nem a fordulatos cselekményvezetésben rejlik, hanem ügyesen ötvözi az események lélektani lecsapódásainak megjelenítését a tényleges történésekkel, ezáltal megteremtve egy ideális egyensúlyt, amely igazán olvasmányossá, valamint - cseppet sem könnyed témája ellenére - ilyen szempontból könnye(bbe)n emészthetővé teszi a könyvet.

A Szobában járunk, amelyben ketten laknak - és mindkét lakójának mást jelent: míg Jack számára maga a Világ, az Otthon, addig anyukája egy börtönt lát benne. Fogvatartójuk Patás, egy férfi, aki évekkel ezelőtt egyszerűen elrabolta az akkor még egyetemista lányt, és egy speckó – hangszigetelt, ütésálló – szobába zárta, ahol azóta rendszeresen bántalmazza és megerőszakolja. Ennek az erőszaknak az eredménye Jack, aki a Szobában látta meg a napvilágot született, és felfoghatatlannak tartja, hogy létezhet más hely is a Szobán kívül. Itt nevelkedett, szocializálódott, játszott, aludt, evett, ivott egész életében. Jack anyukája azonban igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy értelmesen töltsék sivár napjaikat, kitalál mindenféle játékot, időbeosztást készít, próbálja megtartani a „rendes” élet látszatát, hogy ne őrüljön meg – mindezt a fiáért. A nő könnyedén láthatná benne az igazságtalan erőszak megtestesülését, ám ő mégsem így fogja fel: valódi anyai érzéseket táplál fia iránt, akire kizárólag sajátjaként tekint, és nem hajlandó apjaként elismerni Patást – akit ez valójában hidegen is hagy. Míg Jacknek esténként a Szekrényben kell nyugovóra térnie, addig a férfi rendszeresen meglátogatja a nőt egy kis entyempentyem (jaj de fura így leírva ez a szó) erőszak erejéig, amelynek a kisfiú sok esetben fültanúja.

Eljön azonban a nap, amikor világossá válik, hogy innentől nincs tovább, és a két Szoba-lakó egy minden eddiginél kockázatosabb szökési tervvel áll elő, amely lényegében Jacken áll vagy bukik. A kisfiú hihetetlen nyomás alá kerül, és a legszomorúbb a dologban, hogy azt sem érti, mindez miért szükséges. Miért kell elhagyniuk a Szobát, az Otthont? Miért nem akar Anya itt lenni?

A további cselekményre – spoilerveszély miatt – nem térnék ki. Aki eddigre úgy érzi, hogy megfogta a történet, az olvassa el, akit meg hidegen hagy, annak úgyis mindegy.

Elképesztően érdekesnek és eredetinek találom a könyvet, ez idáig még nem találkoztam hasonlóval. A könyvben egyaránt jelen van szorongás, reménytelenség, elnyomás, humor, élni akarás, kedvesség, gonoszság, és mindenekelőtt a szeretet. A kérdés az, hogy a legvégén a szeretet tényleg legyőzi-e a gonoszt – ami nyilvánvalóan egy komoly pszichés betegség megjelenési formája -, mint a tündérmesékben, vagy mindez pusztán csalfa remény?

Azt hiszem, érdemes magáról a „Patás-jelenségről” is szót ejteni. Az emberek többsége automatikusan elkönyveli rossz embernek, aki nyilvánvalóan büntetést érdemel. De vajon, aki ilyesmire vetemedik, azt elítélhetjük-e tettéért? Épeszű ember cselekedne-e így? Valószínűleg nem.

Külön könyvet lehetne Patás előéletéről is írni – amiről egyébként nem sokat tudunk meg -, arról, hogy vajon mi vezethet odáig egy ember életében, hogy a társadalom által ilyen szinten elítélendő, tabu dologra vetemedjen. Milyen behatások érték? Ki tehet róla? Tehet-e róla egyáltalán valaki? Lehet, hogy így született, deformált, torz elmével? Érdemes mindenesetre ezen is elgondolkodni, hiszen bezárhatjuk az illetőt élete végéig börtönbe – nyilván, aki közveszélyes, azt el kell különíteni a többi embertől -, de vajon megoldást jelent-e ez? Mennyiben hánytorgathatjuk fel mindezt neki? Félreértés ne essék, nem védeni szeretném a Patáshoz hasonlókat. Pusztán elkalandoztak a gondolataim, hiszen a való életben is megannyi hasonló esettel találkozhatunk, valódi megoldás azonban szerintem még sincs erre a problémára, az emberek pedig hajlamosak arra, hogy a felszín alapján ítélkezzenek mások fölött.

Visszatérve a filozofálgatásból, a könyv további „esszenciáját” adja, hogy végig Jack szemszögéből láthatjuk a történéseket, az ő gondolatait hallhatjuk - igazi gyermeki nyelvezettel és meglátásokkal. Bevallom, ez eleinte számomra nagyon furcsa – sőt, megkockáztatom, hogy irritáló – volt, azonban idővel rájöttem, hogy a naiv, ártatlan, gyermeki lélek megnyilvánulásai hozzájárulnak, hogy még erősebb kontraszt alakuljon ki a történet kegyetlenségével szemben.

Egyébként meg kell mondjam, engem nem viselt meg annyira a könyv, mint amennyire számítottam rá mások elmondásai alapján. Persze, hogy nem egy könnyed téma, amin röhögcséltem. Nem mondom, hogy nem viselt meg. Azonban sokkal jellemzőbb hatásként, inkább elgondolkoztatott (nem is kicsit) – ezt pedig imádom a könyvekben. Számtalan gondolat fordult meg a fejemben, és hála Jacknek – na és persze Emma Donoghue-nak -, most kicsit másként tekintek a világra. Pozitív értelemben.

„A majomok helyett a gyerekekre gondolok a világban, hogy nem a tévében vannak, hanem igazik, esznek, meg alszanak, meg pisilnek, meg kakilnak, mint én. Ha lenne valami szúrósom, és megbökném őket, vérzenének, ha csikizném őket, akkor nevetnének. Szeretném látni őket, de elszédülök attól, hogy olyan sokan vannak, és én meg csak egy vagyok.”

4.5/5