Könyvértékelő: Fiona Barton - Az özvegy

Fiona Barton – Az özvegy

[The Widow]

Úgy gondolom, hogy Az özvegy legfőbb erénye a kettősségében rejlik: egyszerre kapunk egy nem különösebben újat mutató thrillerféleséget (de hát lássuk be, manapság egyre nehezebb is valami teljesen újjal előállni, hiszen már a legbetegebb ötleteket is papírra vetették), valamint egy – főleg lélektani szempontból - nagyon izgalmas háttér sztorit, méghozzá nem csupán egyetlen nézőpontból, hanem számtalanból – ahogy a történetvezetés épp megkívánja. Középpontban természetesen a címadó özvegy szemszögével, ami nem túl gyakori, éppen ezért igen érdekes. Ez a kettősség, valamint az özvegy sajátos helyzetének bemutatása az, ami szerintem hozzásegíti a könyvet ahhoz, hogy kiemelkedjen kategóriájában.

Történetünk kezdetén megismerkedünk magával az özveggyel, Jeannel, aki rögtön belecsap a lecsóba: belecsöppenünk egy olyan szituációba, amely rögvest felkelti az olvasó érdeklődését. Vajon mi lehet az oka, hogy ezt a frissen megözvegyült asszonyt ekkora sajtóérdeklődés fogadja? Miért van a levegőben a megvetés és lenézés mindent beterítő aurája? Ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk, nem csupán Jean szemszögéből látjuk a dolgokat, rögtön utána a riporter nézőpontjával is szembesülünk.

Hamar világossá válik, hogy a sajtóérdeklődés hátterében egy évekkel korábbi eset áll, egy kislány rejtélyes eltűnése, amely Jean egykori férjéhez, Glenhez vezette a nyomozókat. Az eset igencsak felkavaró jellegénél fogva hatalmas felháborodást váltott ki az emberekből, akik közül sokan önjelölt igazságosztó szerepében tetszelegve próbálták megkeseríteni a Taylor család életét folyamatos fenyegetőzéseikkel. Az eset végére azonban évekkel később sem sikerült pontot tenni, addig pedig a kedélyek sem csillapodnak le teljesen. Mindenki tudni szeretné, hogy valójában mi is történt. Gyakorlatilag az egész ország egy emberként fordult Glen Taylor ellen, valamint Jean ellen, amiért kiállt férje mellett, holott mégsem sikerül a férfire rábizonyítani a bűnösséget. Ki tudhatja igazán, hogy mi zajlott a háttérben? Talán csak az özvegy, aki azonban hallgat. Szép apránként azonban beavatja az olvasót mindabba, amire a közvélemény ácsingózik. Ki ez az ember, akihez feleségül ment sok évvel ezelőtt? Jean gondolataiba bele-belepillantva vele együtt rakjuk össze a kirakós darabkáit: együtt igyekszünk megfejteni mind magát az esetet, mind pedig a férje valódi énjét. Ez jellegénél fogva nem egy sietős folyamat, ebből adódik, hogy maga a cselekmény sem túlzottan pörgős, ám mégis fenntartja a feszültséget.

A sok-sok nézőpontról már korábban szót ejtettem, ez nekem kifejezetten tetszett. A későbbiekben az özvegy, valamint a riporter szemszögén túl bepillantást kaphatunk a nyomozás élén álló rendőr, továbbá az elrabolt kislány édesanyjának, végezetül pedig az események kulcsfigurájának, Glen Taylornak a gondolataiba is.

A karakterek érdekesek, bár Jeant valójában – azzal együtt, hogy gyakorlatilag beleláttunk a fejébe – mégsem sikerül igazán kiismernünk. Ez azonban azt hiszem, azért lehet, mert saját magát sem ismeri eléggé. Gyakorlatilag egy férfi árnyékaként élte életének meghatározó részét, elvesztette személyiségét, és rémesen összezavarodott. A riporter, Kate sokkal talpraesettebb, bár nem kifejezetten szimpatikus figura. Érdekes módon talán a nyomozó kerül legközelebb az olvasóhoz (hozzám legalábbis), igazi lelkiismeretes ember, aki tényleg a munkája rabja, ami sok esetben inkább átok, mintsem áldás. Glen Taylor pedig… nehéz őt szavakba önteni, és ítéletet mondani felette, amíg nem vagyunk tisztában mindazzal, ami valójában a háttérben áll. Jó ember? Nem, azt hiszem, azt megállapíthatjuk, hogy nem. De hogy elkövette-e mindazt, amivel vádolják? Nos, ezt az olvasóra bízom…

Úgy gondolom, kifejezetten olvasmányos formában sikerült Fiona Bartonnak papírra vetnie a – kategóriájához képest – fizikai értelemben nem kifejezetten mozgalmas történetet, ennek köszönhetően tényleg nehezen tettem le, és igen hamar a végére is értem.

Maradtak-e bennem kérdőjelek? Igen. Érzek-e benne logikai buktatókat? Némileg igen. Ezzel együtt, tetszett? Naná. Nos, az a helyzet, hogy a könyv közel sem hibátlan (első könyves szerzővel azonban elnézőbb vagyok), ám a hibái számomra nem voltak zavaróak, és végül nagyobb részben elégedetten csuktam be a könyvet. Nem fogok ódákat zengeni róla, mert a mércémet magasabbra tettem, de azt kell mondjam, Az özvegy egy teljesen korrekt olvasmány, amely bár nem kerül be a kedvenceim közé, mégis jó szívvel tudom ajánlani, és pozitív olvasási élményként zárom megismerkedésünket. Fiona Barton nevét pedig megjegyeztem, és kíváncsian várom, legközelebb mivel rukkol elő.

„Teljesen átlagosan néz ki, gondolta Sparkes. De hát a szörnyetegeken ritkán látszik, hogy azok. Reménykedik az ember, hogy észreveszi a belőlük kivillanó gonoszságot – ez átkozottul megkönnyítené a rendőri munkát, mondta gyakran. Tudta azonban, hogy a gonoszság tünékeny természetű, csak időnként pillantjuk meg, és ettől még borzasztóbb.”

4/5