2017/05/29

Magával ragad és mélyre ránt | Paula Hawkins - A víz mélyén

Paula Hawkins – A víz mélyén
[Into the Water]

Paula Hawkins új könyvének megjelenését rengetegen várták A lány a vonaton sikerének köszönhetően – és nem voltam ezzel másként én sem. Természetesen komoly elvárásaim is voltak a regénnyel kapcsolatban, de vajon beváltotta-e a hozzáfűzött reményeimet?

A kérdésre a válasz nem ilyen egyszerű, az alábbiakban azonban kifejtem részletesen a gondolataimat és meglátásaimat.

Mielőtt azonban nagyon titkolóznék, annyit elöljáróban elárulok: nálam működött a dolog.

Hawkins alapvetően maradt ugyan egyfajta pszichológiai thriller jellegű műfajnál, ezúttal azonban más koncepcióval dolgozott, és nem csak azt értem ezalatt, hogy egészen eltérő történetet kapunk. Kiforrottabb, átgondoltabb a történet, és alapjaiban olvasmányosabb módon tálalta mindezt nekünk.


Gördülékenyen stílus, izgalmas és misztikus miliő, sok-sok lelkileg sérült karakter, furcsa legendák, kisvárosi hangulat, és rejtély rejtély hátán – ez A víz mélyén. Teljesen kezdő thrillerezőknek nem feltétlenül javasolnám a könyvet, mert valamennyire itt is meg kell dolgozni azért az olvasónak, hogy a történetet megismerje, kezdve azzal, hogy tényleg rengeteg szereplőnk van, és majdhogynem egytől egyig központi szerepet töltenek be. Oda kell hát figyelni rendesen olvasás közben, de végül megéri, hiszen köszönhetően a belefektetett energiának, maga a sztori is jobban magával tudja ragadni az embert, egészen elvarázsol, elvisz egy más világba, ahol megszűnnek a mindennapok nehézségei, és ott maradunk egyedül ezekkel a különös szereplőkkel, a nyikorgó házikókkal – na és persze az ijesztő tóval, amely mégis odavonz magához mindenkit.


A történet meglehetősen eredeti módon van tálalva, azzal együtt, hogy a fülszöveg alapján azt gondolhatnánk, hogy egy átlagos pszicho-thrillerrel van dolgunk. Tetszett, hogy Hawkins némi misztikummal színesítette a történetet, de épp csak annyira, hogy még megmaradjunk a realitás talaján, miközben megbolondítja kicsit az egészet.

A sztori egyébként néhány szóban elmesélhető: adott egy furcsa kisváros, ahol található egy rejtélyes tó, amelyről megannyi szóbeszéd kering, és amelyben – nem először – felbukkan egy holttest. Gyakorlatilag erről szól tehát a cselekmény, ami ugyan nem tűnik túl soknak, de Hawkins ügyesen felépítve, apránként bontogatja ki a sztorit, és gondoskodik róla, hogy ezen folyamat során minél alaposabban bedarálja az olvasót is, míg végül ott találjuk magunkat a kellős közepén, és nem értjük, hogy most akkor mi van. Aztán szép lassan kezdjük felfogni, és lépésről lépésre fejtjük meg a rejtélyt, az út során bepillantást nyerve megannyi emberi sorsba és gondolatba. A fokozatosság végett számomra nem ütött akkorát a vége, de őszintén szólva, nem is bánom, ez így teljesen korrekt volt.


Ezzel kapcsolatban pedig nem maradhat el egy gyors összehasonlítás A lány a vonatonnal. Míg az előző könyvnél én úgy tapasztaltam, hogy alapvetően talán von(t)atottabb (szóvicc, értitek) a sztori, lassabb folyású a cselekmény, ám a befejezés valóban ütős, addig ennél a regénynél inkább a fordítottját éreztem: szinte az elejétől a végéig magával ragadott, nem untam egy pillanatig sem, fenntartotta a feszültséget, viszont zárásképp (számomra) nem is ütött akkorát.

Számomra Paula Hawkins bebizonyította, hogy a pszicho-thrillerek terén igazi kaméleon, és azok a kétségeim, illetve fenntartásaim, amik ez idáig valamilyen szinten megvoltak vele kapcsolatban, úgy eltűntek, mint a karikacsapás. Várjuk a következőt!


(Ui.: Valamiért azt érzem, ez a könyv is legalább annyira meg fogja osztani az embereket, mint A lány a vonaton.)

„A szívjóság volt az új projektje. Reménykedett, hogy ez talán jótékonyabban hat a lélekre, mint a harag.”

4.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése