Erőszak & Szex & New York | Jessica Knoll - Szerencse lánya

Jessica Knoll – Szerencse lánya

[Luckiest Girl Alive]

Így néz ki az, amikor bekukkantunk a tökéletesség álcája mögé. Mert a tökéletes nem létezik. Mindenki arra törekszik, hogy elérje - vért izzadva, kínkeservesen, szorongásokkal tele, folyamatos nyomás alatt. Ahelyett, hogy szépen hátradőlnénk és beismernénk: a tökéletesség nem létezik.

Jessica Knoll regényében egy tökéletesnek tűnő nő tökéletesnek tűnő kozmopolita életét vázolja fel az olvasó előtt – hogy aztán lecsapjon, amikor nem számítunk rá, és kegyetlenül tépje fel az álcát. Mint amikor egy jóóó erősen odaragadt ragtapaszt tépünk le minden figyelmeztetés nélkül.

A Szerencse lánya nem egy hétköznapi történet. Nem egy hétköznapi szituációt vázol fel. Ugyanakkor mégis rávilágít arra is, hogy a teljesen hétköznapi múlttal rendelkező – szintén tökéletesség elérésére hajazó – férfiak és nők is csak komplexusokkal teli, elfogadásra vágyó, rémült kisgyerekek valójában.

A főszerepben azonban nem ők állnak, hanem TifAni FaNelli, a huszonéves magazinszerkesztő, oldalán sármos és gazdag vőlegényével. TifAninak látszólag az a legnagyobb problémája, hogy egy salátalevéllel többet evett meg a megengedettnél, így lehet, hogy szégyenszemre harmincnégyes (!) méretű ruhát kell felvennie.  Az azonban nem is kérdés, hogy ennél jóval komolyabb dolgok húzódnak a háttérben. A felszínesség egyfajta külsőség, amelyet TifAni – aki most már Aninak hívatja magát – pajzsként vett magára, amely segít neki, hogy feldolgozza a múltat, és olyan életet éljen, amelyet a külsőségeknek élő anyja mindig is szánt neki.

Idővel azonban Ani bepillantást enged valódi személyiségébe és azokba a dolgokba, amelyek elvezették őt idáig. Mert ellentétben a látszattal, ő nem beleszületett a luxusba és a nagyvilági életbe. Két komoly tragédia is kikövezte a sorsához vezető utat: egy személyes jellegű, és egy közösséget érintő, amely végül otthonától távolra űzte a lányt. Nagyon nehéz spoilerezés nélkül szót ejteni ezekről, hiszen az egyik legnagyobb csavart jelenti a könyvben. Így csak annyit mondok, hogy a két tragédia külön-külön is akkora csapással ér fel, amelyet nemhogy egy összezavarodott tizennégy éves kislány, de egy érzelmileg stabil felnőtt is igen nehezen dolgozna fel, ha egyáltalán valaha feldolgozna… Ha maguk az események nem lettek volna elég sokkolóak, akkor még tegyük hozzá azt is, hogy milyen meghurcoltatásnak tették ki az akkor még igen fiatal TifAnit, akinek még a családja sem nyújtott kellő támaszt. A lány családja ugyanis megérne egy külön fejezetet... TifAni családja némileg csóróBB (de még így is jóval tehetősebb, mint az átlag magyar), ám ezt a kedves anyuka nem hajlandó felvállalni, inkább hitelkártyákkal vásárolja a kamu-gazdagságot, és azt neveli lányába, hogy fő célja az életben az legyen, hogy fogjon egy tehetős pasit, ezáltal pedig folyamatos hozzáférése legyen a korlátlan vagyonhoz. TifAni apja pedig szót sem érdemel, teljes érdektelenséget mutat lánya iránt, valószínűleg benne látja rossz házasságának okozóját. Őt (is) nagyon szívesen felpofoztam volna. Az jut eszembe az egész FaNelli családról, hogy hogyan ne neveljünk gyereket, mintha csak kézikönyvből olvasták volna. Elképesztő, hogy micsoda felelősség mindez, mekkora hatással van a családi háttér a gyerekekre, akik felnőttként is nagyrészt az otthonról hozott példát fogják követni. Ne vállalj gyereket, ha nem vállalod ezt a felelősséget, pont.

Szóval Ani továbbra is magában hordozza a múlt sebeit, amelyeket több-(de inkább) kevesebb sikerrel próbál elfedni magában, és kizárólag a csillogó, új életére koncentrálni. Visszaemlékezései azonban egyre nagyobb hatással vannak mind rá, mind az olvasóra, és végül kénytelen rájönni, hogy nem kerülheti el a szembesülést saját sérelmeivel - bármennyire is próbálja ezt elnyomni a környezete, és csak a tökéletes lányt látni.

A könyv a sok középiskolai emléknek köszönhetően egyfajta brutális kiadású Mean Girls hangulatot áraszt, persze mint az kiderül, a Szerencse lánya sokkal fajsúlyosabb. Ugyanakkor remek rálátást nyújt a középiskolák gyakran kegyetlen működésére, a gyerekek gonoszkodásaira, a vezetőség felelősség-hárítására, na és persze a külsőségek prioritására.

A Szerencse lánya azt is ügyesen megmutatja, hogy mennyire sokat számít a nézőpont, hogy a különböző szemszögek mennyire eltérő képet festhetnek egy-egy szituációról. És mennyivel többet ér annak a szava, akinek jól ki van tömve a zsebe…

Összességében tehát elképesztően érdekesnek találtam a könyvet, igencsak jól rámutat bizonyos dolgokra, közben pedig meglehetősen sokkoló és felkavaró. Vannak persze hibái, persze, kiemelhetném azt is, hogy mennyire életszerűtlen a HÉV-et helyiérdekűnek fordítani (de tényleg, melyik középiskolás hívja így?), meg, hogy a vége számomra némileg összecsapott hatást keltett ahhoz képest, hogy milyen részletesen kidolgozta Knoll előtte a dolgokat, meg ilyenek, de ezek eltörpülnek a többihez képest. Számunkra Közép-Kelet-Európában persze az egész sztori életidegennek tűnik, de ha kilépünk kicsit a komfortzónánkból és túllépünk a kizárólag minket érintő kérdéseken, és szétnézünk a világban, különösen Amerikában, akkor rájövünk, hogy Jessica Knoll nem egy annyira földtől elrugaszkodott témáról írt, hanem egy igencsak aktuálisról. Ami felkavaró, igen. De mégsem annyira meseszerű. Sajnos.

„Világéletemben nehézséget okozott, hogy szót emeljek magamért, megfogalmazzam a kívánságaimat. Rettentően félek tőle, hogy mások terhére vagyok. Szívesen írnám ezt annak a számlájára, ami azon az éjszakán és a rákövetkező hetekben történt, de azt hiszem, egyszerűen a lényemből fakad.”

4.5/5