Washington Black, egy barbadosi cukornádültetvényen született rabszolga
fiú története meglehetősen nagy utazásra invitálja az olvasót. Szó szerint és
képletesen is. Ugyanis amellett, hogy a világ számos pontján barangolunk, végigkövethetjük
azt a csodát is, ahogy a fiú önmagára ébred a tudomány, a művészet és nem
utolsó sorban az emberi kapcsolatok segítségével – amikor megtapasztalja, hogy
a kéz nem csupán ütni tud, hanem simogatni is.
Szubjektív ajánló a 21. Század Kiadó KULT-könyvek válogatásának legújabb darabjáról: a kortárs szépirodalom egy újabb gyöngyszeméről.
Meg kell mondjam, elképesztően vártam a könyv hazai megjelenését, amely Gy. Horváth László fordításában jelent meg, ami igen sokat
tett hozzá a regényhez. A Washington
Black ugyanis kétségtelenül
szépirodalom (is) a javából, helyenként olyan elképesztő megfogalmazásokkal,
hogy csak úgy repesett a lelkem a gyönyörűségtől. De tényleg, hogy lehet a
sarkvidéki jeges hideg érzését ennyire érzékletesen megfogalmazni?
„Ahogy az ég színe változott, úgy mélyült a hóé is, új árnyalatokat csillogtatva, ahogy az óceán sem mindig kék, hanem örökké színváltó. És a hideg sem egyszerűen hideg volt, inkább a hő felfalása, a meleg kiszívása a vérből, míg semmi más nem maradt, csak a hő hiánya. Amikor moccant a szél, belesarlózott a bőrünkbe, mintha mi volnánk a cukornád, a szél pedig a rettentő kaszás.”
Szóval, egyelőre még félretéve magát a történetet, ha csupán a szöveg minőségét nézzük, máris amolyan jó értelemben hidegrázós élményben van részünk, valódi elmélyülést igénylő, lassan csordogáló sorokkal, erőteljes és mélyre ható hangulatfestéssel.
A szöveget és a történetet egyaránt jellemzi a szépség és a kegyetlenség kettőssége, sőt, azt gondolom, ebből a kontrasztból kifolyólag érzékeljük ennyire elképesztőnek a „szépet” és ennyire fájdalmasnak a „kegyetlent”. Ez a kettősség érzékletesen rámutat arra, hogy valójában az életünk is tele van magaslatokkal és mélységekkel, örömmel és fájdalommal, és ezek szükségesek is ahhoz, hogy az érzéseket a maguk teljességében tudjuk átélni.
A TÖRTÉNETET TEKINTVE VALÓBAN EGY VÉRBELI – ÉS MEGLEHETŐSEN KESERÉDES – FEJLŐDÉSREGÉNY BONTAKOZIK KI A SZEMÜNK ELŐTT, AMELY LASSANKÉNT BOMLIK KI, ÉS RÁMUTAT ARRA A (VIKTOR E. FRANKL ÁLTAL IS KÉPVISELT) GONDOLATRA, HOGY VAN, AMIT A LEGKEGYETLENEBB TETTEK ÉS ESZMÉK SEM TUDNAK ELPUSZTÍTANI.
Nem könnyed – mégis egészen különleges módon jó érzés elmerülni benne.
És ha már Frankl szóba került: érdekes
felismerés volt, hogy a Washington Black
miként reflektál a pszichiáter logoterápiájára (lásd: Az élet értelméről c. kötet), izgalmas élmény lehet párhuzamosan,
vagy közvetlenül egymás után olvasni például a két könyvet.
A regény hangulata kapcsán olvasás közben folyamatosan felidéződött bennem két korábbi olvasmányom emléke is: a KULT-könyvek első darabjai között megjelent Colson Whitehead regény, A föld alatti vasút, valamint a Frannie Langton vallomásai Sara Collins tollából, amelyek ugyancsak nagy hatással voltak rám, jó szívvel ajánlom mindhárom könyvet.
A Washington Black egy sokkoló halálesetet követően, a barbadosi
ültetvényről egy váratlan pártfogó segítségével elmenekülő fiú kalandokkal teli
története, amelynek során az őt éveken át kísérő állandó rettegésből fokozatosan
kibomlik önmaga felfedezése, és a
valódi Washington Black megszületése, akiben a világ működése iránti olthatatlan szomjúság, valamint páratlan művészi véna lakozik.
GYÖNYÖRŰEN MEGÍRT TÖRTÉNET ARRÓL, HOGY MIT JELENT EMBERNEK LENNI, ÉS MARADNI A LEGNAGYOBB SZENVEDÉSEK KÖZÖTT IS, MI JELENTI VALÓJÁBAN A SZABADSÁGOT.
„(…) Washington Black sohasem lehetett rabszolga, még ha láncok közé született is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése