Jo Nesbø – Fejvadászok
[Hodejegerne]
a) Nesbø-rajongó, mert hozza a tőle megszokott színvonalat
b) még Nesbø-szűz, és rájött, hogy ezen bizony sürgősen illene változtatni
c) szereti az akciófilmeket, mert komolyan olyan az egész könyv, mintha moziban ülnénk
d) nem riad vissza igazán gusztustalan jelenetektől, mint például a belsőségek hangsúlyos megjelenítése (amiből egyébként nincs sok, de ami van, az elég intenzív)
e) nem szeretne mély filozófiai mélységekbe süllyedni, az élet nagy dolgairól elmélkedni, vagy éppen megváltani a világot, hanem mindössze csak tömény szórakozásra vágyik
Ez a könyv úgy Nesbø-s, hogy közben mégsem az. Nem jobb vagy rosszabb, mint a hagyományos Nesbø-stílus, hanem kicsit más.
Alapvetően nem a gyilkosságon van a hangsúly - az inkább a dolgok elkerülhetetlen velejárója. Továbbá nem egy gyilkossági nyomozásba csöppenünk, hanem egy hajszába, ahol végül elkerülhetetlenül kíméletlen gyilkos lesz mindenkiből.
A nagymenő fejvadász és egyben műkincstolvaj, Roger
Brown szemszögéből követhetjük végig az eseményéket. Roger egyszerre üldözött
és üldöző. Maga sem érti, hogyan keveredett egy ilyen szürreális eseménysor
közepébe, mindenesetre egyik nap még élte a maga - mindennapinak korántsem
nevezhető – életét, mint kakas a szemétdombon, oldalán divatmagazinba illő feleségével,
míg egy napon arra ébred, hogy hoppácska, meg akarják ölni. Az élete egyik pillanatról a másikra felbolydul, és
elindul egy olyan láncolat, ahonnan hamar kiderül, hogy nincs már visszaút.
Kezdetét veszi tehát a hajsza, ahol eleinte a
szerepek sem tisztázottak. A menekülés során Rogerrel együtt göngyölítjük fel
az eseményeket: vajon mi vezethetett idáig? Kinek az érdekében áll, hogy örökre
elhallgattassák (jajdeklisé megfogalmazás)? Ki van mellette, és ki van ellene? És egyáltalán, mégis ki van benne a játszmában?
A regény - stílusának köszönhetően - engem némileg emlékeztet a
Crank c. filmre. Egyrészről a történet elképesztően pörgős, és sokkal inkább
forgatókönyvre emlékeztet – mintha Nesbø már
alapvetően is filmnek szánta volna. Az egész sztori egyfajta versenyfutás az idővel.
Az érzékletes leírások nagyban megkönnyítették, hogy lelki szemeim előtt lássam
a történteket (tényleg mintha egy filmet néztem volna), ami néhol elég kemény
volt. Nesbø ugyanis nem finomkodik. Általában sem - a Fejvadászok esetében meg
különösen nem fogta vissza magát. Néhány jelenet ugyancsak gyomorforgató,
viszont mégis egyfajta sajátos, fanyar humor járja át, amely tompít az egésznek
az élén. Mindenesetre sikerült elérni, hogy néha gonoszan felnevessek.
Amikor aztán kezdenek helyükre kerülni a dolgok,
Nesbø jön, és csak úgy Nesbø-san jól csavarint még egyet a
történeten. Én pedig csak nézem, hogy már csak pár oldal van hátra, mégis hova lehet
ezt még tovább csavarni? És lehet.
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése