Könyvértékelő: Octave Mirbeau - Egy szobalány naplója

Octave Mirbeau – Egy szobalány naplója

[Le Journal d'une femme de chambre]

„Célestine, a szobalány mesél tucatnyi tisztes polgárcsaládnál töltött szolgálatának éveiről, a nevetséges és elviselhetetlen emberi alávalóságról.” - így szól a fülszöveg, és pontosan ezt is nyújtja a könyv. Ne várjunk többet, mert csalódni fogunk.

Habár mostanság igencsak felkapták a könyvet - hála az új filmnek, ami nemrég került mozikba - ez a könyv bizony nem egy mai darab – eredetileg 1900-ban adták ki. Most azonban ilyen csudiszépséges új borítót kapott, juhu! (Borító-fetisizmus vége) 

Hasonlóan az Ádám és Éva naplójához, ez is egy aprócska füzetke valójában, nem egészen napló formátumban megírva, mégis stílusában erre hajazva.

Célestine egyszerre mesél - kissé csapongva - a jelenről, valamint a múltról is. Ennek során megismerhetjük jelenlegi körülményeit, és időnként vissza-visszaugrik a történetben, hogy megértsük, hogyan jutott el idáig, milyen tapasztalatai voltak a múltban.

Azt kell mondjam, bár ez egy napló(szerűség), mégsem igazán sikerült megismernem vagy megértenem őt. Valahogy a felszínen maradtunk. Számomra annyi derült ki, hogy Célestine - akinek még a neve sem lehet mindig a sajátja - meglehetősen egyszerű lányka, ám nem feltétlenül ostoba, és ha találkoznék vele az utcán, valószínűleg nem lennék túl pozitív véleménnyel róla.

Célestine cselédlány-karrierje során számtalan háznál szolgált, amelyeket egy-egy röpke fejezet erejéig felelevenít nekünk. Ahány ház, annyi szokás - szokták mondani, azonban ez esetben elég sok párhuzam fellehető a háziak magatartásában. Az például nagyjából mindenhol elmondható, hogy mindennél fontosabb a külcsín, a felszínesség, az, hogy mit gondol a környezet. Az mindegy, hogy egyébként a kedves házaspár a négy fal között alpári stílusban fröcsögve kommunikál egymással, és természetesen hosszú évek óta nem alszanak egy szobában, a lényeg, hogy kifelé egy végtelenül boldog, sikeres, gazdag család képét mutassák. (Hát igen, sajnos ez a mai napig gyakran előfordul, különösen sznob elit körökben. Hajrá, Elittárs, erősítsük csak ezt a jelenséget!) 

A könyv cselekménye tehát meglehetősen minimális, a nagyobb hangsúly inkább az emberi természeten van – amely néhol egészen meghökkentő-megdöbbentő arcát mutatja. Érdekes volt bepillantást nyerni egy egészen más korba - és többnyire szörnyülködni. Tényleg ilyen borzasztóan viselkedett mindenki a századforduló környékén egész Franciaországban? Torz világkép, felszínes kapcsolatok, megbomlott erkölcsök minden mennyiségben, mindenhol.

A jelen szála azonban kicsit elüt Célestine korábbi tapasztalataitól: az alapok egészen hasonlóak, de ahelyett, hogy idővel tovább állna a lány, hogy aztán az egész körforgás kezdődjön elölről, itt valami más történik. A szobalány élete egyik legnehezebb döntését hozza meg, és ezzel elindul egy kétségekkel tarkított, ismeretlen úton - amely egyaránt vezethet tündökléséhez, valamint bukásához. 

Az a helyzet, hogy ez a könyv annyira különbözik a megszokott olvasmányoktól, mindenféle értelemben, hogy nehezen tudja az ember (vagy legalábbis én) elhelyezni. Tény, hogy a mai világban annyira kitágult az ingerküszöbünk, hogy szinte meg se rezzenünk, ha azt olvassuk, hogy „megerőszakolták-feldarabolták-felgyújtották-aztán még jól meg is ették a maradványait”, ezért egy sokkal finomabban hangolt könyvnél már csak legyintünk, hogy ’tessék, ez most durva lenne?’ Pedig ha belegondolunk, 1900-ban meglehetősen polgárpukkasztónak számíthatott Octave Mirbeau könyve. És bár bevallom, sosem olvastam el a szürke különböző árnyalatait (leszámítva azt, hogy egyszer egy kurzus keretein belül negatív példaként kielemeztünk belőle egy-egy oldalt), azért teljesen nem lehet kikerülni, és kapunk egy összehasonlítási alapot. Ez a könyv pedig remekül bizonyítja, hogy egyetlen trágár kifejezés nélkül is be lehet mutatni egy végtelenül erkölcstelen, vulgáris világot.

A könyv egyúttal remek korképet mutat, egyik fő erősségének a hangulatát tartom. Emellett bevonja az olvasót a történetbe: átérzem, ott vagyok, én is megtapasztalom, amint a fejem fölött röpködnek a tányérok, tombol a Madame, menekül a Monsieur, pletykál a szakácsnő, helyre utasít a komornyik, és közben kajánul vigyorognak a cselédek.

Összességében meglehetősen vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, ez azonban könnyen fakadhat abból is, hogy irreális elvárásokat támasztottam irányába.

Mindenesetre megér egy próbát. Puding próbája az evés. 

"A cselédnek nincs ideje betegnek lenni, nincs joga hozzá, hogy szenvedjen, ez csak az urak fényűzése. Nekünk mindig talpon kell lenni, és mindig sietni, még akkor is, ha majdnem összeesünk."

3.5/5