Jo Nesbø – Hóember
[Snømannen]
Tudom, hogy közel sem ez a lényeg, de én most akkor is
azzal kezdem, hogy mennyire csodaszép már a Hóember új díszkiadása! Instant
szerelem. Nekem speciel sokkal jobban bejön ez az irány, mint a hagyományos
piros-fehér-fekete borítós skandináv krimi vonal, azzal együtt, hogy a belbecs
nyilván ugyanaz.
Túllépve a külsőségeken: a regény meglehetősen brutálisra
sikeredett, viszont ez a fajta kegyetlenség mégsem öncélú. Nesbø-re jellemző módon iszonyat
fordulatos és végtelenül komplex a cselekmény, engem a mai napig lenyűgöz, hogy
hogyan képes a pasi átlátni ezeket a többszörösen összetett szálakat, a
rengeteg szereplőt, a kidolgozott pszichés hátteret, és végezetül úgy
összeterelni a különböző irányokat, hogy aztán kerek egész legyen belőlük, mi
pedig a fejünket fogjuk, hogy aztamindenségit!
Zseniális, na.
A Hóember talán az egyik leggyomorforgatóbb és
keményebb Nesbø-könyv, amihez eddig volt szerencsém, ugyanakkor az egyik legremekebb is.
Pillanatok alatt magába szippantott, imádtam minden során, és alig vártam, hogy
olvashassam – akár csak 5 percre is. Jól mutatja a nagyszerűségét az, hogy még
a kombinón is képes voltam elővenni, pedig ott valami rejtélyes okból
kifolyólag mindig rosszul leszek, ha megkísérelek olvasni. De nem érdekelt, még
így is megérte.
Maga a sztori egy sorozatgyilkos
köré épül, aki mindig egy hóembert hagy a gyilkosságai helyszínén, így –
roppant kreatív módon - hamar ráragad a Hóember elnevezés. Ez így egyszerűnek
tűnik, mint a faék, Nesbø azonban olyanokat csavar az alapsztorin, hogy a gyanútlan olvasónak
garantáltan leesik az álla. Remek gondolat, hogy a gyilkossági szálon túl
mindig bepillantást nyerünk a központi figura, Harry Hole magánéletébe, aki a
gyilkossági ügyekkel párhuzamosan kénytelen megküzdeni a maga démonaival is –
sőt, a kettő gyakran erősen összekapcsolódik. Erre utaltam már korábban is, de
most is tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy annyi minden történik a
könyvben, hogy abból akár 2-3 regényt is simán lehetne írni, viszont ez mégsem
sok egyben – ettől lesz annyira komplex és annyira szerethető.
Számomra még az sem von le a
könyv értékéből, hogy – rám nem jellemző módon – idő előtt ráéreztem a gyilkos
kilétére, de utólag azt is belátom, hogy Nesbø elég sok jelet hint el nekünk a
történet folyamán, amelyekből összeáll a kép – legalábbis a gyilkos kiléte. A
motivációját viszont én szerintem az életben nem találnánk ki, ettől is lesz
annyira zseniális, amikor erről is lehull a lepel. Földhöz vág, de mégis azt
érezzük, hogy igen, ez így hihető, hiteles, passzol – mégis baromi nagyot üt.
Egyébként már azt hiszem, mondhatjuk, hogy gyakorlott Nesbø-olvasó vagyok: ez a nyolcadik olvasmányom tőle, maga a Hóember pedig a Harry Hole-sorozat 7. része. Mindenképp azt mondanám, hogy érdemes elolvasni a korábbi köteteket is, hiszen sokkal teljesebb képet kapunk, de aki esetleg ezt kihagyná, annak sem kell kétségbe esnie, a Hóember ugyanis (ahogy a sorozat többi része is) az előzmények elolvasása nélkül is élvezhető és érthető.
Száz szónak is egy a vége: (ha
még nem tettétek volna) olvassatok Nesbø-t, mert elképesztő, hogy mi
minden zajlik a pasi fejében. Meg a könyveiben.
„Semmi nem tűnik el, legfeljebb máshol van.”
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése