Elizabeth Adler – Halál a tóparton
[Last to Know]
Mindig nehezebb olyan könyvet értékelni, aminél azt érzem, hogy abszolút nem én voltam a célcsoport, mert sokkal tudatosabban
szét kell választani az objektív és szubjektív meglátásokat. Valami ilyesmi történt velem Elizabeth Adler
új könyve esetében is, ahol azt gondoltam, hogy ez egy tökre nekem való
valami lesz, de időközben kiderült, hogy mégsem tudom annyira átérezni ezt a könyvet.
Hogy miért lehet ez így, és akkor kiknek ajánlanám a
regényt? Ezt igyekszem hamarosan részletesen kifejteni.
Ami azonban garantált a Halál a tóparton esetén, az az
érzékletes tájleírás (legszívesebben én is a festői szépségű Evening Lake-ben
olvastam volna a könyvet), a sármos, de kicsit különc nyomozó, és akkor már
természetesen az elmaradhatatlan bűneset - na meg persze némi románc sem
hiányozhat.
Utóbbiból az én ízlésemnek sok is volt, de hát ez már egyéni
preferencia kérdése.
A sztori középpontjában a már említett jóképű nyomozó,
Harry Jordan áll, aki a mesebeli Evening Lake kisvárosába vonul vissza
szupercuki óriáskutyájával, Squeeze-zel, miután menyasszonya, a szerintem ritka
idegesítő Mallory behisztizett, hogy a férfi nem hagy ott csapot-papot és megy
el vele Párizsba, mert neki épp ahhoz szottyant kedve. Azonban ahogy ez a hasonló regények esetében lenni szokott, a
baj természetesen követi a nyomozót, és hamarosan egy váratlan haláleset
történik. Az áldozat bizonyos Lacey Havnel, aki lányával élt – meglehetősen
titokzatosan. Innentől természetesen Harryre vár, hogy utánajárjon a titkoknak,
és felgöngyölítse az esetet, mielőtt a gyilkos újra lecsap…
A könyv tényleg vérbeli strandolvasmány vagy amolyan tipikus limonádé egyébként – ha
a fentiekből nem derült volna ki -, és bár nekem ezek nagyon jól tudnak esni leginkább nyáron (amikor egyébként a regényt olvastam), most azért voltak problémáim a könyvvel. Ez egyébként biztos az
egyéni hülyeségem, mert amúgy elég jó értékeléseket kapott a könyv.
Oké, de mi bajom van a könyvvel? Egyrészről ami romantikus szál akart lenni, az számomra
abszolút a könyv mélypontját jelentette, és leginkább annak szurkoltam, hogy hagyjátok már békén egymást. Mindegy,
ezen túlléptem, mert szerencsére annyira vészesen központi helyet nem foglalt
el, ami azonban egy fokkal zavaróbb volt számomra, az az, hogy megint csak azt
éreztem, hogy nem áll összhangban a cselekmény a karakterek személyiségével. Tudom persze,
egy ilyen könyvnél nem ez a lényeg, de engem akkor is zavart, hogy azt éreztem
– leginkább persze a végén, amikor kezdett igazán kibontakozni a cselekmény -,
hogy lélektanilag nem stimmel a dolog, egyszerűen nem áll össze. Ehhez
valamennyire kapcsolódik az is, hogy sokszor egyáltalán nem éreztem
életszerűnek a párbeszédeket. Nem feltétlenül tartalmi, mint inkább a körítés
szempontjából.
A negatívumokkal együtt egyébként abszolút nem bántam
meg, hogy elolvastam a könyvet, sőt, a maga műfajában egészen jó kis
szórakozást és kikapcsolódást nyújtott. Ha meg a fenti problémákat Adler
orvosolni is tudná a jövőben, akkor meg aztán hibátlan lenne a dolog részemről.
Összességében tehát kiknek ajánlanám a könyvet? Nos,
azoknak nem feltétlenül, akik már nagyon járatosak a krimik világában, de
azoknak igen, akik valami könnyed, románccal fűszerezett, hangulatos, igazi
nyárias komfortolvasmányra vágynak, ami azért véres részletekkel is erősen gazdagított.
„Az emlékek tartják össze az életet, gondolta Rose, egyedül az ágyban, a tóparti házban. Emlékek nélkül csak a jelen közös, és talán nincs is jövő.”
3.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése