2017/11/11

Mikor szűnik meg emberi mivoltunk? ✦ Han Kang - Növényevő

Han Kang – Növényevő
[채식주의자]

A dél-koreai Han Kang 2016-ban Man Booker-díjjal kitüntetett regénye valóban egy nem mindennapi darab, magával ragadja az embert a maga fojtogató és időnként fülledt hangulatával, és tudjuk, hogy valami egészen különlegeset olvasunk – akár tetszik, akár nem. Az ilyen darabokról el tudom képzelni, hogy valaha még klasszikusok lesznek, és egyszer talán kötelező olvasmányként adják majd ki (bár többek között a tizennyolcpluszos részek miatt nyilván nem egy középiskolában).

Mindez persze nem jelenti azt, hogy én személy szerint nem küzdöttem meg vele. A regény ugyanis egyszerre nagyon olvasmányos, időnként pedig meglehetősen elvont, tele van szépséggel és brutalitással, erotikával és elidegenedéssel, és persze annak a központi kérdésével, hogy mégis mitől leszünk emberek, és mikor jön el az a pont, hogy megszűnik emberi mivoltunk?

A regény ugyanis - ahogy azt sejthetjük - nem igazán biológiai, sokkal inkább pszichológiai értelemben boncolgatja a témát. Mert az ember nem attól ember, hogy van két keze meg két lába, utóbbiakon járni is képes ideális esetben, és remélhetőleg tud beszélni. Han Kang hasonló kérdést tárgyal – méghozzá egy végtelenül átlagos nő szempontjából, aki egy nap rálép arra az útra, amin haladva szép lassan megszűnik emberként létezni.

A folyamat megrázó, nem csak számára, hanem a közvetlen környezete számára is. Sőt. Ennek megfelelően a főszereplő Jonghje lelki átalakulását elsőként férje mutatja be, majd sógora, a könyvet pedig a nő nővére zárja. Nagyon érdekes és igen különböző mindegyik rész, hiszen mindenki másként látja ezt a lelkileg megterhelő folyamatot - amely során voltaképp egy nő „megőrülését” követhetjük figyelemmel -, mindegyik szereplőre más hatással van, másként kezeli, másként dolgozza fel, vagy épp söpri a szőnyeg alá. Ami pedig különösen izgalmas: Jonghje állapota és viselkedése mindenkiből előhoz valamit a múltból, ami elgondolkodásra készteti őket, és minket, olvasókat is.


A könyv egyébként azzal együtt, hogy hosszabb időszakot és egy igen meghatározó átalakulást ölel fel – amely azzal kezdődik, hogy egyik napról a másikra Jonghje teljes mértékben száműzi a húst az életéből -, egészen rövidke, de valahogy mégis súlyos olvasmány. El lehet ezt olvasni egyetlen nap (sőt, igazából pár óra) alatt, de nem biztos, hogy így érdemes. Számomra legalábbis a részleteiben adagolás jobban bevált, érdemes lehet esetleg a korábban említett három különböző szemszög szerint háromfelé bontani.

Biztos vagyok benne, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, sőt, én mikor a végére értem és becsuktam a könyvet, csak néztem ki a fejemből, és arra gondoltam, hogy ezmegmivolt? Kellett egy kis idő, mire leülepedett, és egy csomó dolog új értelmet nyert - valahogy így kezdtem el feldolgozni a könyv értékét. Merthogy értéke az van, akár tetszett nekünk a regény, akár nem.


„Egyszerűen képtelen volt szembenézni mindazzal, amire a testvére emlékezteti. Nem tudott megbocsátani neki azért, hogy átlépte a határt, amit ő sohasem lett volna képes átlépni, nem tudta megbocsátani neki azt a felelőtlenséget, ami lehetővé tette, hogy lerázza magáról a társadalom kötöttségeit, és magára hagyja őt, aki továbbra is rab maradt. Mielőtt húga lerázta láncait, Inhje azt sem tudta, hogy azok egyáltalán léteznek.”

4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése