Han Kang – Növényevő
[채식주의자]
A
dél-koreai Han Kang 2016-ban Man Booker-díjjal kitüntetett regénye valóban egy
nem mindennapi darab, magával ragadja az embert a maga fojtogató és időnként
fülledt hangulatával, és tudjuk, hogy valami egészen különlegeset olvasunk –
akár tetszik, akár nem. Az ilyen darabokról el tudom képzelni, hogy valaha még
klasszikusok lesznek, és egyszer talán kötelező olvasmányként adják majd ki
(bár többek között a tizennyolcpluszos részek miatt nyilván nem egy középiskolában).
Mindez
persze nem jelenti azt, hogy én személy szerint nem küzdöttem meg vele. A
regény ugyanis egyszerre nagyon olvasmányos, időnként pedig meglehetősen
elvont, tele van szépséggel és brutalitással, erotikával és elidegenedéssel, és
persze annak a központi kérdésével, hogy mégis mitől leszünk emberek, és mikor
jön el az a pont, hogy megszűnik emberi mivoltunk?
A regény ugyanis - ahogy azt sejthetjük - nem igazán biológiai, sokkal inkább
pszichológiai értelemben boncolgatja a témát. Mert az ember nem attól ember, hogy van két keze meg két lába,
utóbbiakon járni is képes ideális esetben, és remélhetőleg tud beszélni. Han Kang hasonló
kérdést tárgyal – méghozzá egy végtelenül átlagos nő szempontjából, aki egy nap
rálép arra az útra, amin haladva szép lassan megszűnik emberként létezni.
A folyamat megrázó, nem
csak számára, hanem a közvetlen környezete számára is. Sőt. Ennek megfelelően a
főszereplő Jonghje lelki átalakulását elsőként férje mutatja be, majd sógora, a
könyvet pedig a nő nővére zárja. Nagyon érdekes és igen különböző mindegyik
rész, hiszen mindenki másként látja ezt a lelkileg megterhelő folyamatot -
amely során voltaképp egy nő „megőrülését” követhetjük figyelemmel -, mindegyik
szereplőre más hatással van, másként kezeli, másként dolgozza fel, vagy épp
söpri a szőnyeg alá. Ami pedig különösen izgalmas: Jonghje állapota és
viselkedése mindenkiből előhoz valamit a múltból, ami elgondolkodásra készteti
őket, és minket, olvasókat is.
A könyv egyébként azzal együtt, hogy hosszabb időszakot
és egy igen meghatározó átalakulást ölel fel – amely azzal kezdődik, hogy egyik
napról a másikra Jonghje teljes mértékben száműzi a húst az életéből -, egészen
rövidke, de valahogy mégis súlyos olvasmány. El lehet ezt olvasni egyetlen nap
(sőt, igazából pár óra) alatt, de nem biztos, hogy így érdemes. Számomra
legalábbis a részleteiben adagolás jobban bevált, érdemes lehet esetleg a
korábban említett három különböző szemszög szerint háromfelé bontani.
Biztos vagyok benne, hogy nem fog mindenkinek tetszeni,
sőt, én mikor a végére értem és becsuktam a könyvet, csak néztem ki a fejemből,
és arra gondoltam, hogy ezmegmivolt? Kellett
egy kis idő, mire leülepedett, és egy csomó dolog új értelmet nyert - valahogy
így kezdtem el feldolgozni a könyv értékét. Merthogy értéke az van, akár
tetszett nekünk a regény, akár nem.
„Egyszerűen képtelen volt szembenézni mindazzal, amire a testvére emlékezteti. Nem tudott megbocsátani neki azért, hogy átlépte a határt, amit ő sohasem lett volna képes átlépni, nem tudta megbocsátani neki azt a felelőtlenséget, ami lehetővé tette, hogy lerázza magáról a társadalom kötöttségeit, és magára hagyja őt, aki továbbra is rab maradt. Mielőtt húga lerázta láncait, Inhje azt sem tudta, hogy azok egyáltalán léteznek.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése