Így tanulj meg barátságot kötni saját démonaiddal ✦ Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?

Időnként – szerencsére egyre gyakrabban – olvasok olyan könyveket, amelyeknél azt érzem, hogy ha ezt minden ember elolvasná, tutira jobb hely lenne a világ. Kérdőjelek nélkül. Na, valahogy így voltam Matt Haig könyvével is. Sajnos azonban bármennyire is szeretném, nem tudom elérni, hogy minden egyes ember elolvassa, de annyit megtehetek, hogy elmondom, miért gondolom azt, hogy ez egy amolyan világmegváltó kötet – de legalábbis adott esetben életmentő lehet.

Matt Haigtől korábban még csak A lány, aki megmenti a karácsonyt olvastam, ami egész más kategória - ámbár hasonlóan zseniális -, de ezennel kijelenthetem: határozottan keresni fogom a további írásait is. Merthogy a pasi eszméletlenül tud írni. Bár szerencsésnek mondhatom magam, hogy rengeteg jobbnál jobb könyvet olvashatok, mégis az a helyzet, hogy viszonylag ritka az, hogy magába az írói stílusba szeretek bele elsősorban (utoljára talán Herman Kochnál vagy Jessie Burtonnél éreztem ezt).

MATT HAIG AZONBAN ANNYIRA SZERETHETŐEN TUD ÍRNI - JELEN ESETBEN OLYAN KEDVESEN KÖNNYED TÉMÁKRÓL, MINT A DEPRESSZIÓ, SZORONGÁS, PÁNIKBETEGSÉG -, HOGY GYAKORLATILAG AZT VETTEM ÉSZRE, HOGY OLVASÁS KÖZBEN SZINTE ’MOSOLYGOTT’ A LELKEM.

A könyv szerzője, Matt Haig.
(forrás: Ticket Arena)

A sokak által elsősorban csupán bájos, de okos ifjúsági-karácsonyi regényeiről ismert szerző ebben az érdekes, kevert stílusú (memoár/önsegítő/’filozofálós’), némileg absztrakt szerkezetű könyvében egy olyan témával foglalkozik, amely számtalan szerzőt inspirált már, mégis, véleményem szerint egészen újszerűen és kifejezetten olvasóbarát módon teszi ezt. A legfontosabb pedig az, hogy végtelenül hitelesen.

Matt ugyanis saját maga is - képletesen - egy nagyon mély gödörbe zuhant a húszas évei közepén (vagy akár Sylvia Plath nagyon kifejező megfogalmazását követve úgy is mondhatnám: egy rendkívül vastag falú üvegbura borult rá), a saját démonaival pedig a kezdeti kilátástalannak tűnő küzdelem után mára viszonylag megbarátkozott, és egy sokkal ideálisabb távoli ismerőssé szelídítette őket. Elnézést kérek a metaforák túlzott használatáért, de úgy vélem, sokkal hatásosabban lehet így átadni a könyv esszenciáját, amely a különböző száraz szakkifejezéseket félredobva maga is rengeteg hasonlattal él annak érdekében, hogy tényleg megértsük, hogy miről is van szó, amikor mentális betegségekről beszélünk.

Na de feleslegesen nem is szaporítanám a szót, nézzük, miről is szól a könyv. Matt Haig közérthetően ír arról, hogy számára mit jelent a depresszió, érintettként pontosan mit élt át, hogyan érzett, a könyv legfontosabb, mindent átható üzenete pedig a széleskörű társadalmi elfogadás fontossága.

NAGYON SOKAN – IJESZTŐEN SOKAN – CSAK LEGYINTENEK, HA MENTÁLIS BETEGSÉGEKRŐL VAN SZÓ, MONDVÁN 'AZ NEM IS IGAZI BETEGSÉG'. MONDOK VALAMIT: DE, AZ. ÉS EZT FONTOS TUDATOSÍTANI, FONTOS BESZÉLNI RÓLA, NEM SZABAD ELBAGATELLIZÁLNI, AKKOR SEM, HA EZ TUDATLANSÁGBÓL EREDŐ JÓ SZÁNDÉKBÓL FAKAD.

Matt Haig sokat ír arról is, hogy mit jelentenek számára a könyvek, és hogyan segít az irodalom.

„De hiszen semmi okod ’szomorúnak’ lenni, van hol laknod, van mit enned, van családod, férjed/feleséged/gyereked/kutyád.” Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések egyetlen dologra alkalmasak: bűntudatkeltésre. Mintha egyszerűen nem lenne joga az érintettnek azt érezni, amit érez – de vajon egy influenza vagy lábtörés esetében is ilyen megjegyzéseket tennénk? Márpedig a depresszió (és egyéb mentális betegségek) ugyanilyen betegségek. Matt Haig ezt az üzenetet adja át, megjegyzem, roppant hatékonyan, olvasmányosan, és bár morbidnak tűnhet, de mégis: élvezetesen, valamint rendkívül szerethetően. Bizony.

A Miért érdemes életben maradni? egyszerre érzékenyít és átölel; kézen fog, és a füledbe súgja, hogy nem vagy egyedül; hogy az élet nem attól szép, mert könnyű; hogy rendben van, ha nem vagy rendben, holott ’elvileg’ rendben kéne lenned. Sok mindent adhat a könyv, ha nyitottak vagyunk rá.

És hogy kinek is ajánlanám a kötetet? Bevallom, sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, mert a véleményeket böngészve azt láttam, hogy meglehetősen megosztó ez a könyv. Ez pedig elgondolkoztatott: vajon miből fakadhatnak a negatív benyomások azokban, akik kifejezetten nem szerették a könyvet? Lehet, hogy annyira idegen tőlük ez a téma, hogy nem érzik át? Esetleg a furcsább szerkezete nem jött be nekik? Vagy más oka lehet? A helyzet az, hogy nem tudom, és azt sem tudom, hogy akiknek ajánlom a könyvet, vajon szeretni fogják-e, de bízom benne, hogy sokan adnak neki egy esélyt, mert ha valakinek valóban ad valamit ez az írás, az már életmentő lehet. Szó szerint és képletesen is.

Tehát: ajánlom mindazoknak, akik saját maguk szembenéztek már (vagy épp szembenéznek) a depresszióval, a szorongással, valamilyen kényszer- vagy pánikbetegséggel, vagy bármilyen személyes démonukkal. Akinek volt már pánikrohama. Akinek a családi vagy baráti körében van érintett. Aki ugyan nem érzi úgy, hogy ő maga érintett lenne, de mégis benne van az az érzés, hogy nem áll távol ezektől. Aki szeretne dolgozni saját magán. Akit érdekel a test, a lélek, és az elme harmóniája. Végezetül pedig az a helyzet, hogy valójában mindenkinek ajánlom. Őszintén, és bízva abban, hogy valóban segíteni tud: megérteni, vagy éppen reményt adni.

„Van egy olyan elképzelés, miszerint az ember vagy azért olvas, hogy meneküljön, vagy azért, hogy megtalálja magát. Én nem látok a kettő között különbséget. Menekülés közben is önmagunkat keressük.”

➯ Még több könyves tartalomért kövess INSTAGRAMon és FACEBOOKon is! 😊