Meik Wiking, hivatásos boldogságkutató - mert a dánoknál bizony ilyen
is van - már két könyvet írt, amelyekkel abszolút levett a lábamról: a Hyggevel igazán úttörőnek bizonyult,
hiszen kihozta ezt a komfortos életérzést
a dánok falai közül, és mindnyájunk számára kézzel foghatóvá tette, a Lykkeben pedig egészen érdekes
megközelítésben mesél magáról a boldogságról.
Mindkét könyvét rettentően szerettem, utóbbi a kedvenceim közé is
bekerült, így hát nem is volt kérdés, hogy bele kell vetnem magam legújabb művébe, amely némileg elszakadva a
korábbiaktól az emlékezést állítja
középpontjába. De vajon lehet-e az emlékteremtésről is hasonlóan remek,
innovatív módon szórakoztató könyvet írni?
Nos, majdnem. Hogy hamar lelőjem a
„poént”: számomra Az emlékteremtés
művészete teljesen egyértelműen Meik Wiking leggyengébb könyve, ugyanakkor ez nem
jelenti azt, hogy ne lenne jó - minden bizonnyal engem kevésbé fogott meg most ez a téma.
Maga a könyv több szempontból
közelíti meg az emlékek témakörét: egyrészt vizsgálja azokat a pillanatokat,
amelyeket emlékként raktározunk el, másfelől magáról a tudásról (a tanulással
betáplált emlékekről) is ír.
POZITÍVUMA, HOGY TÖBB KONKRÉT, GYAKORLATI MÓDSZERT IS JAVASOL, AMELYEKKEL MEGKÖNNYÍTHETJÜK, HOGY KÉPESEK LEGYÜNK EGY-EGY EMLÉKET (VAGY MEGTANULT INFORMÁCIÓT) MÉLYEBBEN ELRAKTÁROZNI ÉS HATÉKONYABBAN ELŐHÍVNI.
Itt külön kiemelném az „emléktúra”
ötletét, amelynek lényege, hogy térjünk vissza (nem csak gondolatban, hanem
fizikailag is) egy-egy olyan helyre, ahol korábban boldognak éreztük magunkat -
ezek gyakran gyerekkorunk helyszínei -, azaz szó szerint sétáljunk vissza a
múltba, és idézzük fel emlékeinket, esetleg osszuk meg másokkal is. Ugyanakkor arra
is kitér a könyv, hogy óvatosan a nosztalgiázással, ha ugyanis átlép egy
határt, az már megakadályozza azt, hogy előrelépjünk, egész egyszerűen
megrekedünk a múltban.
Kifejezetten örülök, hogy a Meik Wikingre jellemző mesélős, személyes
történetekkel átszőtt stílust is megtartotta, ezektől lesz igazán
szerethető a könyv. Ugyanakkor az a helyzet, hogy számomra azért egészen sok meglehetősen
semmitmondó rész is helyet kapott, és kevésbé
éreztem logikusnak a könyv szerkezetét, nem igazán tudtam rendszerben
elhelyezni, hogy miről is olvasok. Ez persze lehet, hogy mások számára nem
zavaró, de nekem mániám, hogy „nagyban” is el tudjam helyezni az adott témát,
amelybe belemerülök, itt pedig ezt némiképp csapongónak és átláthatatlannak
éreztem.
Egyébként nem csak a közvetlen,
„sztorizgatós” stílust, hanem a korábbi kiadványokra jellemző összképet is
megtartotta a könyv: azaz ezúttal is csodaszép,
rendkívül igényes kiadványt kap az olvasó sok-sok színes illusztrációval,
látványos infografikával, és hangulatos fotókkal, tehát garantáltan
örvendezik a szépérzékünk, ha csak belelapozunk is.
Aki szerette Meik Wiking korábbi
könyveit, annak feltétlenül ajánlom figyelmébe, azzal együtt, hogy nekem való
igaz, ez tetszik a legkevésbé a három közül. Aki pedig még nem olvasott a pasitól, annak feltétlenül ajánlom akár a Lykkét, akár a Hyggét kezdésképpen.
További fotók a könyvről itt:
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése