Danielle
Paige – Dorothynak meg kell halnia
[Dorothy Must Die]
Mindenki
ismeri a klasszikus Óz történetet. Adott a mi kis jólelkű, naiv kansasi lánykánk,
Dorothy, akit egy nap tornádó repít el Ózföldére, ahol aztán felkarolja a Madárijesztőt, a Bádogembert, no meg az Oroszlánt,
és együtt indulnak el Smaragdvárosba, hogy mindenki megkapja a maga kis
kívánságát a Varázslótól. Közben dalolnak a mumpicok, ragyog az ég, és varázslatos színekbe burkolózva csillog-villog a táj. A végén minden szép és jó.
Nem
úgy Danielle Paige kifordított világában. Ózfölde megváltozott, már közel sem
az a mesebeli hely, amelyet jól ismerünk: itt bizony kőkeményen hullanak a fejek
és a szárnyak, ha valaki nem követi a szigorú előírásokat, vagy akár csak
csúnyán néz.
A
diktatórikus állapotok felszámolására az ugyancsak kansasi Amyt ugyancsak
tornádó pottyantja le Ózföldén, ahol a lány kénytelen szembesülni vele, hogy a
jól ismert csupa kedvesség és báj Ózfölde a feje tetejére állt, káosz és
elnyomás uralkodik, akit úgy hívnak: Dorothy.
A
mese ugyanis nem ért véget ott, hogy Dorothy a Varázsló segítségével hazatért. Ózfölde után Kansas már nem volt elég neki, így visszatért a
varázslatos helyre, ahol aztán hercegnőnek választották. Dorothyt azonban úgy
megrészegítette a korlátlan hatalom mámorító íze, hogy egy megalomániás zsarnok
lett belőle, akinek célja, hogy teljesen kisemmizze Ózföldét, és az összes
mágiát magáénak tudja.
A Madárijesztő már nem csupán kedves, bohókás figura, aki csak arra vágyik, hogy legyen egy kis esze. A Bádogembert sem elégíti ki, hogy kapott egy szívet. Na és persze az Oroszlánt is megrészegítette a bátorsága. Ők hárman Dorothy hűséges sleppjét alkotják, akik maguk is elkezdtek diktátorként viselkedni. Az Oroszlánt mások félelme táplálja, és szó szerint igazi kigyúrt állat lett belőle. A Bádogember saját bádoghadsereget vezet, és rettegésben tartja a vidéket. A Madárijesztőből pedig őrült tudós lett, aki beteg kísérleteket végez boldog-boldogtalanon titkos laboratóriumában.
A Madárijesztő már nem csupán kedves, bohókás figura, aki csak arra vágyik, hogy legyen egy kis esze. A Bádogembert sem elégíti ki, hogy kapott egy szívet. Na és persze az Oroszlánt is megrészegítette a bátorsága. Ők hárman Dorothy hűséges sleppjét alkotják, akik maguk is elkezdtek diktátorként viselkedni. Az Oroszlánt mások félelme táplálja, és szó szerint igazi kigyúrt állat lett belőle. A Bádogember saját bádoghadsereget vezet, és rettegésben tartja a vidéket. A Madárijesztőből pedig őrült tudós lett, aki beteg kísérleteket végez boldog-boldogtalanon titkos laboratóriumában.
Amy
a saját bőrén is megtapasztalja az újfajta Ózfölde kegyetlen működési rendjét. Egyik
kalandból a másikba csöppen, míg hozzá nem csapódik – nem egészen önszántából –
a Gonoszok Forradalmi Rendjéhez, ahol a jól ismert „Gonoszok” tömörültek össze,
akik jelen esetben a jók, és Dorothy önkényuralmi rendszerének megtörését
tűzték ki célul, amelyhez elengedhetetlen eszközük Amy. A lány hiába
ellenkezik, lassanként belátja, hogy jobb, ha enged a nyomásnak, valamint saját
lelkiismeretének, és felvállalja ezt a nemes szerepet, amit neki szántak –
nevezetesen megölni Dorothyt. Így tehát megkezdődik Amy átfogó kiképzése, mely
során nem csupán harcolni tanul meg, hanem a mágia világába is bevezetik,
valamint – meglepő módon – illemtan órákat is vennie kell.
A
kiképzés végeztével aztán beépített emberként Dorothy közvetlen közelébe kerül,
hogy beteljesítse küldetését. Ez azonban természetesen nem ilyen egyszerű,
különben elég unalmas lenne a könyv.
A
regény már a legelején magával ragadott, és sikerült fenntartania az
érdeklődésemet – néhol szinte a végletekig fokozva – a legutolsó betűig. A
stílusa nagyon gördülékeny, az ember tényleg csak úgy falja a sorokat.
Ha
vicces kedvemben lennék, azt mondanám, hogy szó szerint elvarázsolt a történet. Szinte jobban tetszett, mint az eredeti
sztori, de akkor nem lennék igazságos, hiszen az eredeti történet alapozta meg
Danielle Paige világát – aki fogta és megfordította a dolgokat. Ami Jó, az
Gonosz, ami helytelen, az helyes.
A
karakterek kidolgozottsága is tetszik. Van ugye ez a párhuzam Dorothy és Amy
között, azonban Paige mégsem csak fogta és lemásolta Dorothy figuráját, hanem
egyedi személyiséggel ruházta fel a lányt. Bár azt nem mondom, hogy Amy egy
különösen egyedi karakter, sosem találkoztam még hasonlóval, mert nem lenne
igaz, ezzel együtt mégis szerethető. Tudjátok, ő az a lány, akinek nincsenek
barátai, és lakókocsiprolinak csúfolják az iskolatársai. Dorothyval ellentétben azonban Amy nem az a
törékeny, naiv kislány, aki folyton úgy beszél, mintha énekelne.
Egyébként
nem egészen azt kaptam a regénytől, amire számítottam – hanem még többet. Az a
helyzet, hogy odáig meg vissza vagyok a könyvért. Kívül-belül
zseniális. (És annyira örülök, hogy a kiadó megtartotta az eredeti borítót,
mert szupertaláló az egész sorozaté!)
Picit
emlékeztetett amúgy a könyv az Incarceronra (azt is imádtam mellesleg),
hangulatában, stílusában, szóval akinek esetleg nem terepe Óz világa, de
szereti a hasonló regényeket, azoknak is érdemes lehet egy esélyt adniuk.
A Dorothynak
meg kell halnia tökéletes példa arra, amikor egyszerre alig várom, hogy befejezzem
a könyvet - de közben soha nem akarom, hogy véget érjen. Még azt is megkockáztatom, hogy ez bizony újraolvasós lesz.
„Mi történhetett, ami ezzé a mágiahalmozó fasisztává tette az egykori aranyos, ártatlan falusi kislányt?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése