Mira
Grant – Feed – Etetés
[Feed]
[Feed]
Zombik
és bloggerek. Elég bután hangzik, ugye? Márpedig ezek állnak Mira Grant
könyvének fókuszában. És ha azt mondom, hogy ezzel együtt ez a regény
egyáltalán nem buta? Sőt… Az írónő ugyanis egészen másként közelíti meg a
témát.
Tény
és való, hogy a Mira Grant által felvázolt posztapokaliptikus világban
úton-útfélen zombikba (pontosítás: Kellis-Amberlee vírussal fertőzöttekbe)
botlunk, ők azonban csak amolyan „díszlet-félék”, sajnálnivaló
adalékai a világnak, mondjuk úgy, statiszták, akik megadják a történet keretét,
közben azonban mégis minden körülöttük forog. Naná, hiszen felborult a világ rendje
– és elég fárasztó úgy létezni, hogy minden sarkon zombi hordáknak, és ebből
adódóan kötelező vérvizsgálatnak van kitéve az ember.
Szóval,
mondhatnánk, hogy a Feed egy zombiregény. Azonban mégsem az. Mert hát
gondolná-e valaki egy zombiregényről, hogy egyenesen megható is lehet?
A
könyv címe egyúttal egy találó szójátékot fed: egyrészről ott van az ismertebb
jelentése, ami egyben a magyar cím is (etetés), ami utal magára a zombikra, akik mindig vevők egy jó
kis falatozásra a friss és omlós emberhusiból, másrészről pedig van egy másik
jelentése is - a bloggerek világára utaló RSS
feed kifejezés, ami voltaképp hírmegosztást jelent. Tovább is
boncolgathatjuk a feed szócskát, és
akkor azt is meglátjuk, hogy annyira tökéletes címválasztás, hogy az is
megfordult a fejemben, hogy előbb született meg a cím, és aköré épült a sztori.
Na jó, nyilván nem, de azért durva, na. Ebben a zombikban bővelkedő
világban – egyébként nagyjából 2040 körül járunk – a bloggerek szerepe
meglehetősen felértékelődött: ők jelentik ugyanis a hírközlés világában a
leghitelesebb forrást. A főszereplő blogger testvérpár is a hírközlés
világában tevékenykedik: Georgia tudósítóként, míg Shaun irwinként
– ami Steve Irwin nevéből jön (tudjátok, a krokodilos pasi, aki imádta tenni
magát, és akinek végül ironikus módon nem egy kroki, hanem egy rája okozta a
halálát).
És
hol itt a csavar? Ott, hogy Mira Grant fogta magát, és hozzáadott még egy
fontos összetevőt a könyvhöz: a politikát. Mielőtt itt zárnátok be a posztot,
elmondanám, hogy ezt egyáltalán nem 'unalmas-senkit nem izgat' módon teszi, hanem
egy érdekes helyzetet vázol fel az olvasónak: milyen az, amikor egy zombik
lakta világban elérkezik az elnökválasztás ideje, és egy huszonéves bloggerekből
álló csapatot kérnek fel, hogy kísérjék figyelemmel a kampányt és számoljanak
be róla – mindezt teljesen szabadon, megkötések nélkül? Hogy néz ki a politika
– már alapból is torz – világa, amikor az emberek attól is félnek, hogy
kilépjenek az otthonaikból? Amikor a halálbüntetés új értelmet nyer, hiszen a
kivégzettek feltámadnak, ezzel újabb potenciális veszélyforrást jelentve. Mennyire
radikalizálódnak vajon a nézetek?
Kezditek
már kapisgálni, hogy miért mondom, hogy a Feed egyáltalán nem tipikus
zombiregény?
Emellett
az írónő baromi szerethető karaktereket alkotott, és – bár nekem egykeként
nincs igazi rálátásom a témára, de – irigylésre méltó módon ábrázolja a
testvérpár tipikus, ’folyton civódunk, de azért imádjuk egymást’ jellegű
kapcsolatát.
A
regényben nagy hangsúlyt kapnak izgalmas, zombis köntösbe csomagolva olyan témák is, mint például az egyén szabadságjogai, a véleménynyilvánítás
szabadsága, a hatalommal való visszaélés következményei, az újságírói/tudósítói munka nehézségei, a szabad
információáramlás, és hasonló nyalánkságok. Mira Grant egy ügyes egyveleget alkotott, fontos témákat érintve,
mégis abszolút olvasmányos és olvasóbarát módon, némi érzelgősséget is finoman
a sorok közé csempészve.
„Az emberek sóvárognak a félelem után. A félelem mindent igazol. Azt is, hogy fokozatosan lemondunk a szabadságunkról; a végén már azt is eltűrjük, hogy minden lépésünket szemmel tartják, és olyan adatbázisokban rögzítik, amelyekhez egy átlagember soha nem fog hozzáférni. A félelem teremti, meghatározza és alakítja a világunkat, és nélküle a legtöbben aligha tudnának mit kezdeni magukkal. Az őseink egy korlátok nélküli világról álmodtak, mi meg arról, hogy új korlátok mögé szorítjuk az otthonainkat, a gyerekeinket és önmagunkat. Napról napra tovább szűkítjük a mozgásterünket, egy olyan fokú biztonság nevében, melyre hiába is törekszünk. Egy lehetőségekkel teli világot vettünk át az elődeinktől, és összezsugorítottuk. És elmondhatjuk ezek után, hogy biztonságban érezzük magunkat?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése