Könyvértékelő: Mira Grant - Feed - Etetés

Mira Grant – Feed – Etetés
[Feed]

Zombik és bloggerek. Elég bután hangzik, ugye? Márpedig ezek állnak Mira Grant könyvének fókuszában. És ha azt mondom, hogy ezzel együtt ez a regény egyáltalán nem buta? Sőt… Az írónő ugyanis egészen másként közelíti meg a témát.

Tény és való, hogy a Mira Grant által felvázolt posztapokaliptikus világban úton-útfélen zombikba (pontosítás: Kellis-Amberlee vírussal fertőzöttekbe) botlunk, ők azonban csak amolyan „díszlet-félék”, sajnálnivaló adalékai a világnak, mondjuk úgy, statiszták, akik megadják a történet keretét, közben azonban mégis minden körülöttük forog. Naná, hiszen felborult a világ rendje – és elég fárasztó úgy létezni, hogy minden sarkon zombi hordáknak, és ebből adódóan kötelező vérvizsgálatnak van kitéve az ember.

Szóval, mondhatnánk, hogy a Feed egy zombiregény. Azonban mégsem az. Mert hát gondolná-e valaki egy zombiregényről, hogy egyenesen megható is lehet?

A könyv címe egyúttal egy találó szójátékot fed: egyrészről ott van az ismertebb jelentése, ami egyben a magyar cím is (etetés), ami utal magára a zombikra, akik mindig vevők egy jó kis falatozásra a friss és omlós emberhusiból, másrészről pedig van egy másik jelentése is - a bloggerek világára utaló RSS feed kifejezés, ami voltaképp hírmegosztást jelent. Tovább is boncolgathatjuk a feed szócskát, és akkor azt is meglátjuk, hogy annyira tökéletes címválasztás, hogy az is megfordult a fejemben, hogy előbb született meg a cím, és aköré épült a sztori. Na jó, nyilván nem, de azért durva, na. Ebben a zombikban bővelkedő világban – egyébként nagyjából 2040 körül járunk – a bloggerek szerepe meglehetősen felértékelődött: ők jelentik ugyanis a hírközlés világában a leghitelesebb forrást. A főszereplő blogger testvérpár is a hírközlés világában tevékenykedik: Georgia tudósítóként, míg Shaun irwinként – ami Steve Irwin nevéből jön (tudjátok, a krokodilos pasi, aki imádta tenni magát, és akinek végül ironikus módon nem egy kroki, hanem egy rája okozta a halálát).

És hol itt a csavar? Ott, hogy Mira Grant fogta magát, és hozzáadott még egy fontos összetevőt a könyvhöz: a politikát. Mielőtt itt zárnátok be a posztot, elmondanám, hogy ezt egyáltalán nem 'unalmas-senkit nem izgat' módon teszi, hanem egy érdekes helyzetet vázol fel az olvasónak: milyen az, amikor egy zombik lakta világban elérkezik az elnökválasztás ideje, és egy huszonéves bloggerekből álló csapatot kérnek fel, hogy kísérjék figyelemmel a kampányt és számoljanak be róla – mindezt teljesen szabadon, megkötések nélkül? Hogy néz ki a politika – már alapból is torz – világa, amikor az emberek attól is félnek, hogy kilépjenek az otthonaikból? Amikor a halálbüntetés új értelmet nyer, hiszen a kivégzettek feltámadnak, ezzel újabb potenciális veszélyforrást jelentve. Mennyire radikalizálódnak vajon a nézetek?

Kezditek már kapisgálni, hogy miért mondom, hogy a Feed egyáltalán nem tipikus zombiregény?

Emellett az írónő baromi szerethető karaktereket alkotott, és – bár nekem egykeként nincs igazi rálátásom a témára, de – irigylésre méltó módon ábrázolja a testvérpár tipikus, ’folyton civódunk, de azért imádjuk egymást’ jellegű kapcsolatát.

A regényben nagy hangsúlyt kapnak izgalmas, zombis köntösbe csomagolva olyan témák is, mint például az egyén szabadságjogai, a véleménynyilvánítás szabadsága, a hatalommal való visszaélés következményei, az újságírói/tudósítói munka nehézségei, a szabad információáramlás, és hasonló nyalánkságok. Mira Grant egy ügyes egyveleget alkotott, fontos témákat érintve, mégis abszolút olvasmányos és olvasóbarát módon, némi érzelgősséget is finoman a sorok közé csempészve.

„Az emberek sóvárognak a félelem után. A félelem mindent igazol. Azt is, hogy fokozatosan lemondunk a szabadságunkról; a végén már azt is eltűrjük, hogy minden lépésünket szemmel tartják, és olyan adatbázisokban rögzítik, amelyekhez egy átlagember soha nem fog hozzáférni. A félelem teremti, meghatározza és alakítja a világunkat, és nélküle a legtöbben aligha tudnának mit kezdeni magukkal. Az őseink egy korlátok nélküli világról álmodtak, mi meg arról, hogy új korlátok mögé szorítjuk az otthonainkat, a gyerekeinket és önmagunkat. Napról napra tovább szűkítjük a mozgásterünket, egy olyan fokú biztonság nevében, melyre hiába is törekszünk. Egy lehetőségekkel teli világot vettünk át az elődeinktől, és összezsugorítottuk. És elmondhatjuk ezek után, hogy biztonságban érezzük magunkat?”

4.5/5