Könyvértékelő: Edgar Wallace - A különös grófnő

Edgar Wallace – A különös grófnő

[The Strange Countess]

Nem áltatok senkit, A különös grófnő pont az, aminek tűnik: egy klasszikus, régimódi, habkönnyű „női” (ez így vajon szexista?) krimi. Egy bájos és egyszerű - már-már az együgyűség határát súroló - regény. Ha erre vágyunk, akkor nem fog csalódást okozni. Az agysejteket túlzottan nem kell megtornáztatni, ellenben jól kikapcsol.

Wallace is rögvest belecsap a közepébe, így én is ezt teszem: adott ez a kissé ellentmondásos, bár összességében mégis szimpatikus karakter, Lois Riddle, aki egy ügyvédi iroda fiatal titkárnője. Na de álljunk meg egy szóra: miért is mondom, hogy ellentmondásos? Ahogy a történetben haladunk előre, egyre inkább kiütközik, hogy alapvetően értelmesnek, intelligensnek tűnik, mégis ahogy bizonyos helyzetekben reagál, ahogy megéli azokat, az néhol egészen botrányos. Annyira buta és teszetosza tud lenni, hogy engem ez sokszor kifejezetten irritált. Alapvetően a karakterek többségéről elmondható, hogy nem az eszükért szeretjük őket, és nem különösebben jól kitalált és felépített szereplők, inkább csak jópofák, bár kissé sablonosak – viszont mondjuk, hogy szerethetőek. Némelyek. Néha.

Elkalandoztam. Szóval Lois örökbefogadott lány, ám egy nap megpillantja a börtön falai között édesanyját – jó, jó, ez így nyilván nem derül ki rögtön, ahogy ránéz, de ez a lényeg -, és rögvest el is határozza, hogy bebizonyítja anyuci ártatlanságát. Az asszonyt ugyanis gyilkosságért ítélték el sok-sok éve, ő azonban ezt sosem ismerte el – csak éppen a bizonyítékok mind ellene szóltak.  Közben a lány az ügyvédi irodából átkerül egy különös grófnő alkalmazásába, aki mellett ott van a kissé értelmi fogyatékosra hajazó, gyerekfejű, de amúgy a harmincas éveit taposó fia, valamint két elvetemült alak: a pénzügyi tanácsadója, meg egy random orvos. Valahogy innentől indul be a cselekmény, mely során Lois többször is a halál közvetlen közelébe kerül, ám egy titokzatos megmentő folyton ott lebzsel körülötte, kirángatva őt a halál torkából. Jaj de nagy szavak.

Meglehetősen kuszán alakulnak a szálak, én valami olyasmit vártam, hogy Lois lesz voltaképpen a detektív, aki megpróbálja felderíteni, hogy mi áll édesanyja elítélésének hátterében, ám erről szó sincs. Elég hamar túllépett Wallace ezen az irányon, és valójában az anya egyfajta mellékszereplővé redukálódik, míg Lois inkább az áldozat szerepében tetszeleg. Egy ponton már nem egészen világos, hogy tulajdonképpen ki-mit-miért tesz.

Az a helyzet, hogy sokszor kissé vontatottnak éreztem a sztorit, és feleslegesen elhúzódott egy-egy rész, főleg ahhoz képest, hogy a végén – amikor jön a nagy leleplezés, a megoldás – felszínre kerülnek a nagy igazságok, de az egész számomra összecsapott hatást kelt. Bumm, bumm, bumm, vége. A nagy bummok után hiányzik az a rész, amikor „elül a füst”, kitisztul a kép, és kiderül, hogy milyen motiváció húzódott a háttérben, hogyan jutottunk el idáig. (Meglehet persze, hogy ez a motiváció-dolog csak az én mániám.) Csak hogy érzékeltessem a jól ismert ’Kelj fel, Jancsi’ játékkal: az elején indítunk mondjuk békaugrással, majd következik maga A cselekmény, ami szinte tyúklépésekben halad, és a végkifejlet: óriáslépésekkel. Köszönjük szépen, vége, nincs itt több látnivaló, tessék kérem oszolni.

 
„- Menjen, és szóljon őlordságának, hogy fürgén és fiatalon csámpázzon ide a telefonhoz!
- Hogy mit mondjak neki, kérem?!
- Azt, hogy sürgősen beszélni akarok vele!”

3.5/5