William R. Forstchen nevével engem meg lehet venni, az Egy másodperccel később ugyanis egyike az
utóbbi idők legmeghatározóbb olvasmányainak számomra, úgyhogy a léc eleve igen
magasan volt, amikor belekezdtem A harag
napjába. Forstchen kétségtelenül remekel a hasonló témákban, nagyon jól is
áll neki a stílus, nem akar mást adni, mint amihez ért.
Na de, ha azt hittem, hogy az Egy másodperccel később durva volt, ahhoz képest A harag napja igazi hasbarúgás, amitől
az ember összegörnyed. Egyszerre letehetetlen és kegyetlensége miatt részletekben
fogyasztható. Nem bírtam lerakni, de néha muszáj
volt, mert tényleg megviselte a kis lelkemet. Forstchen könyveiben az emberiség sebezhetőségét
mutatja be, amely valahogy annyira egyértelmű, és mégis itt vagyunk, és nem
teszünk semmit ellene, pedig íme itt van felvázolva előttünk, hogy ez mind tényleg bármikor bekövetkezhetne. Figyelmeztetve
vagyunk, és leszarjuk, ez a helyzet. Ilyen az ember (?).
Ebben az esetben is a terrorizmus a központi szál, ami
ezúttal az iskolai lövöldözésekből indul ki, hogy aztán valami sokkal komolyabb
kerekedjen ki belőle. A könyv remekül rámutat arra, hogy mennyi
ellentmondásosság és felszínesség van a témával kapcsolatban, és azt is ügyesen
szemlélteti, hogy a végletek sosem vezetnek jóra. Túlságosan függünk a sok kis
kütyünktől, amit nagyon könnyű kihasználni és ellenünk fordítani.
A történet középpontjában egy tipikus, átlagos amerikai
család áll. Az apa, Bob Petersen tanár a helyi iskolában, ide jár nagyobbik
lánya is, míg a feleség otthon van a kisebbik gyerekkel. A pasi kissé
paranoiás, folyton azon izgul, hogy mikor éri támadás az iskoláját, míg nem egy
nap láss csodát, valóban bekövetkezik – csak éppen felfoghatatlan méretekben,
amit senki elképzelni sem tudott korábban. A regény lényegében mindössze pár
óra leforgását meséli el, ami azonban mégis heteknek tűnik a maga kegyetlensége
és felfoghatatlansága miatt. A túlélésért kőkeményen meg kell küzdeni – és ez
csak nagyon keveseknek sikerül.
Amikor a mindössze három fős terrorista csoport
lerohanja Bob iskoláját – és ezzel egyidőben további kis csoportok más
iskolákat is -, még senki nem gondolja, hogy micsoda mészárlás lesz pillanatok
alatt. És azt sem, hogy az „egyszerű” lövöldözést még milyen borzalmak követik.
A terroristáknak ugyanis nem sok vesztenivalója van: ők felkészültek arra, hogy
feláldozzák az életüket. És itt elérünk egy újabb fontos ponthoz: miért éri meg
ez nekik, mi hajtja őket, hogy tömegével ártatlanokat öljenek meg, tudva azt,
hogy saját magukat is a biztos halálba vezetik? Nagyon érdekes kérdés, és azt
gondolom, ez az a pont, ami nagyon sok félreértésre ad okot a társadalomban. (Egyrészről tisztázzuk: azért mert napjainkban a legtöbb
terrorirsta muszlim, nem jelenti azt, hogy minden muszlim terrorista. Szeretünk
ítélkezni mások felett, manapság ez nagyon divatossá vált, de az allahakbarozó terroristák egy másik
kategóriába tartoznak. Ők azok, akiknek brutálisan kimosták az agyát, a
nyugatiakat hitetlennek tartják, ami
a legnagyobb bűn, és nem érdekli őket, hogy az a valaki egy ártatlan csecsemő,
ha egyszer a hitetlenek közé tartozik. Az ilyen terrorista csoportokat ugyanúgy
elítélik a tisztességes muszlimok.)
A könyv érdekességét az is adja, hogy némi
bepillantást enged a terrorista csoportok működésébe. A terroristák kőkemény
kiképzéseken esnek át, amely során módszeresen táplálják az agyukba, hogy
valóban szent feladatot végeznek a kivégzésekkel, miközben lassanként minden
emberséget kiirtanak belőlük, nekik pedig csak egy dolog lebeg már a szemük
előtt: a túlvilági lét, ahol végtelen élvezetek várnak rájuk. Minél hatékonyabb
munkát végeznek, annál nagyobb lesz az élvezetük, miután feláldozták magukat. És
tényleg elhiszik.
A regény bemutatja néhány nagyon sebezhető pontunkat,
valamint azt, hogy milyen álságosan viszonyulunk ehhez az egész terrorista-témához. Mindenesetre – ahogy azt a könyv roppant hatásosan bemutatja – lebecsülni mást
nagyon rossz taktika.
A könyv és a téma nagyon megosztó, én pedig picit úgy
érzem, hogy ennél fogva mindenki azt lát bele, amit akar. Véleményem szerint
azonban a regény leginkább arra mutat rá, hogy a végletek, a szélsőségek (bármiről
is legyen szó) hosszútávon sosem jók. Sőt. Én az élet minden területén abban a
bizonyos arany középútban hiszek, és leginkább ezt a mondanivalót vélem
felfedezni A harag napjában is, amely
(számomra) alapvetően két nagyon ellentétes végletet mutat be, és azt, hogy
ennek milyen felfoghatatlan következményei lehetnek. A könyv ugyanis nem más –
nem is akar más lenni -, mint egy figyelmeztetés. Komoly szépirodalmi értéket,
cizellált mondatokat ne itt keressünk, egyszerűen nem ez a célja.
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése